2. rész

Két napja vagyok egyedül ebben a hatalmas városban. Nincs erőm kimozdulni a házból. Fekszek az ágyban és a plafont vagy a tv-t bámulom. Szánalmas vagyok tudom, de azt hiszem ebben a pillanatban megérdemlem. Valamilyen bugyuta rajzfilm ment a tv-ben amikor megszólalt a mobilom. A párna alól halásztam elő a készüléket és egyszerűen a fülemhez emeltem a készüléket.

- Igen?-kérdeztem csendesen.

- Szia Lea. Hogy vagy?-hallottam meg a csapattársam Thomas Morgenstern hangját. A fiúkkal vagyok leginkább jóba és nem a saját társaimmal.

- Pocsékul. Haza akarok menni.

- Hallgass apukádra.

- Beszélték vele?-csodálkoztam el.

- Igen. Holnap megyek hozzád. Megkért, hogy vigyem el neked a cuccaidat.

- Te pedig elvállaltad?

- Igen.

- És a lányok Thomas?-utaltam a feleségére és a kis babára.

- Lillyt szívesen magammal vinném. Kristina pedig Kristina.

- Veszekedtetek?-kérdeztem csendesen. A csapatból senki se tudja, hogy a feleségével és gyermeke anyával több hete folyamatosan vitatkoznak.

- Igen. El kell innen szabadulnom. Megőrülök.

- Lilly miatt.-a kis lányára gondolok.- Meg kell próbálnotok. Kijavítani mindent.

- Félek, hogy ezt már nem tudjuk kijavítani.

- Thomas… Ne mondj ilyet kérlek. A családod… A feleséged… És a kis lányod. Küzdened kell értük.

- Megpróbálok. Holnap érkezek valamikor a cuccaiddal. Addig is pihenj… És egyél!-szólt rám fenyegetőzve. Elnevettem magam.

- Igen is apuci.-mosolyogtam még mindig.- Holnap találkozzunk.

- Igen. Szia Lea.-köszönt el tőlem és megszakította a hívást. Igaza van Thomasnak. Kajálnom is kellene, hiszen az elmúlt két napban nem sok mindent ettem. Legalább nem hízok el. Nagyot sóhajtva vettem magamhoz a mankóimat és döcögtem a táskámhoz, hogy előhalásszak belőle pár tiszta ruhát…

… Kora délután vettem erőt vettem magamon és kimerészkedtem a házból. Farmert viseltem és egy egyszerű felsőt farmer kabáttal. Azt hiszem keresek valami éttermet. Hiszen most már korog a gyomrom is azért. Találomra elindultam az egyik irányba. Szerencsére elboldogulok ezekkel a vackokkal.

- Minden rendben kis drágám?- szólalt meg egy nő mögöttem spanyolul. Körbe néztem hirtelen, de mivel csak én vagyok itt azt hiszem nekem szólt. Lassan fordultam meg és pillantottam meg egy idősebb nőt.

- Köszönöm. Minden rendben velem.-mosolyogtam rá.

- Segíthetek valamiben?-lassan lépett közelebb hozzám. Jobban szemügyre tudtam venni…  Idősebb nő áll előttem, de még is szépnek tudnám nevezni leginkább. A szemei körül apró kis ráncok jelentek meg ahogy mosolyog rám.

- Igazából… Tudja két napja vagyok itt a városban…És valami éttermet keresek itt a közelben.

- Két napja nem ettél semmit?-csodálkozott el.

- De-de.-vágtam rá, hiszen nem akartam égetni magam, hogy amiket én ettem minden volt csak nem rendes kaja.- Csak már nagyon éhes vagyok…

- Hogy hívnak kedves?

- Lea Roderich.-nyújtottam kezet neki illedelmesen.

- Maria Casillas.-mutatkozott be. Valahonnan ismerős volt talán a Casillas név… De mindegy. Hiába töröm a fejem úgy se fogok rájönni.- Kedveském…-becézett még is hiába mutatkoztam be neki, azonban ezzel még is mosolyt csalt az arcomra.- Itt lakok a férjemmel.-mutatott egy édes kis családi házra és így konstatálni tudtam, hogy szomszédok vagyunk.- Szeretném, ha velem jönnél. Ebédről maradt ki egy kis étel és szeretném ha vacsorára is maradnál.

- Maria…-tegeztem le gondolkozás nélkül, majd még is próbáltam korrigálni kicsit..- Nem akarok a gondjára lenni.

- Dehogy vagy a gondunkra.

- De…

- Szívesen látott vendég vagy. A fiaim jönnek haza és az egyikük hozza a barátnőjét is.

- Akkor tényleg nem jó ötlet, ha ott leszek.-ráztam meg a fejem.

- Erről nem nyitok vitát. Ebéd most… Vacsora később.-kezdett el terelni a kapu felé.

… Egész délutánt Mariaval töltöttem. Először kaptam egy nagyon finom ebédet. Majd mind végig ott maradtam a konyhában. Bár nem sok mindent tudtam segíteni. Egyszerűen csak ücsörögtem az asztalnál és beszélgettünk… Beszélgettünk… Megkért, hogy meséljek magamról és arról hogyan is kerültem ide. Nem mondtam el a teljes igazságot. Csak annyit mondtam, hogy egy sí balesetben sérült meg a lábam. Majd ő mesélt a családjáról. A férjéről… A fiairól.

Az idősebbik fia híres itt Spanyolországban, és a barátnője is. Nem kérdeztem rá, hogy mi a foglalkozásuk. Nem igazán voltam rá kíváncsi. Ha sokáig maradok itt akkor úgy is meg fogom tudni.

- És Lea… Van családod?

- Édesapám a családom.-mosolyogtam vállat vonva.

- Édesanyád?

- Elhagyta apát és azóta nem hallottunk róla. Nem is baj. Jó így az életünk.-ráztam meg a fejem. Ahogy megérkezett a férje és ő is illedelmesen bemutatkozott nekem. Jól esett, hogy ilyen kedvesek velem. Segítettem megteríteni. Jól esett segíteni és kicsit mozogni is. Hét óra előtt pár perccel hallottam nyitódni az ajtót legelőször. A konyhában ácsorogtam így nem láttam senkit se. Csak hallottam vidám beszédet és két idegen hangot. Ezek szerint az a fiú jött haza akinek barátnője is van. Lassan bicegtem azt ajtó felé, hiszen be kell mutatkoznom. Főleg, hogy én is vacsora vendég leszek. Az érkezők már a kanapén ücsörögtek. Maria észre vett és rám mosolygott.

- Gyere csak Kedveském.-nyújtotta felém a kezét, én pedig lassan elindultam felé. Valahogy kedvessége erőt adott nekem. Hirtelen bíztam meg benne… De a zsigereim azt súgják nem baj. Ő egy rendes és kedves ember. Éreztem mindenki engem bámul.

- Beszeretném mutatni Leat. A szomszédba költözött egyedül…-mesélte Maria, mire a férfi közbe szólt.

- Miattad nem fogadott az orvosom… És miattad büntetett meg az edzőm.-dohogta.

- Iker…-ripakodott rá az édesanya.

- Biztos… Nem tudom, hogy ki vagy… Így azt se tudom miről beszélsz… De sajnálom.-rántottam meg a vállam.- Lea Roderich vagyok.-nyújtottam kezet felé. A férfi előttem egy pillanatig habozott, majd a kanapén ücsörgő nőjére pillantott, aki nagy kegyesen talpra állt.

- Iker Casillasnak hívnak. Ő pedig a barátnőm Sara. Sara Carbonero.

Kezet fogtam a nővel is, aki csak egy picikét biccentett. Ekkor nyílt újra az ajtó. Összerezzentem, hiszen el is felejtettem, hogy még jön valaki.

- Bocsi a késésért. Csak elbeszéltem az időt a srácokkal. Reméltem nem késtem sokat.-fecsegett folyamatosan. Csak akkor hallgatott el amikor megtorpant a nappali ajtajában és végig nézett a társaságon.- Hű-ha.

- Azt hittem sose érsz ide.-dohogta Iker.

- Ohh… Az én tökéletes bátyám.-forgatta a szemeit.

- Fiúk! Viselkedjetek. Vendégünk van.-szólt rájuk az édesapjuk ami miatt elmosolyodtam. Olyan volt ez a helyzet, mint ha két gyerek pimaszkodna egymással.

- Tényleg…-jelent meg előttem hirtelen az előbb említett személy.- Unai Casillas vagyok. De ezt gondolom már sejted. A fél isten öcse.-bökött a testvérére.

- Lea…-mutatkoztam be.- És fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.

- Komolyan nem tudod miért mondja ezt?-szólalt meg a nő a kanapén ülve.

- Nem. De most már kíváncsi vagyok.-húztam ki magam a mankóimon támaszkodva.

- A Real Madrid csapatának vagyok a kapusa.

- Aha… Foci…-gondolkoztam el hangosan.- A foci nem más, mint két csapat férfi rohangál egy labda után.-rántottam meg a vállamat. Tudom ez amolyan szánalmas válasz. Unai hangosan kacagni kezdett, de még az apukájuk és elmosolyodott. Szerencsére Maria az asztalhoz hívott mindenkit. Nehezen tudtam elindulni. Ma már túlságosan megerőltettem… Vagy is helyesen fogalmazva nem pihentettem annyit amennyit előírt az orvos.

- Jól vagy?- lépett hozzám Unai. Meglepett egyszerűen, hogy észre vette a gondjaimat.

- Persze.-mosolyogtam rá. Együtt sétáltunk az asztalhoz és a legfiatalabbik Casillas udvariasan kihúzta nekem a széket és a mankóimat is biztonságba helyezte. A vacsora alatt néma csendben voltam. Inkább figyeltem ahogy a család beszélget. Szerencsére minden szavukat értettem. Már az is jó volt, hogy ma este nem kell egyedül kuksolnom abba a hatalmas házban.

- Anyu… apu… Mondani szeretnénk valamit Saraval.-szólalt meg Iker már a desszert alatt. Mindenki rájuk figyelt. Még én is. Annyira komoly és hivatalos ez az egész.

- Baj van?-kérdezett rá Maria aggódva.

- Nem. Egyáltalán nincs baj.-rázta meg a focista mosolyogva a fejét.- Csak egy nagyon jó hírünk van. Unokátok lesz.

Mindenki elhallgatott és a szerelmes párra figyelt. Igazából most már nem gondolom azt, hogy itt lenne a helyem. Ez családi dolog és minden vagyok csak család tag nem. Természetesen gratuláltam én is a párnak, majd beadtam azt a dolgot, hogy fáradt vagyok és haza szeretnék menni. Maria marasztalni próbált, de én nyertem. Csendesen indultam el a bejárat felé, hogy felvegyem a cipőmet és a kabátomat.

- Segíthetek?-szólalt meg Unai.

- Köszi. De azt hiszem ez menni fog.-mosolyodtam el. Udvarias fiú és kedves is velem, ami a maga valójában jól is esik. Hiába ellenkeztem volna segített felvenni a cipőmet és a kabátomat is felsegítette.

- Haza kísérlek.-jelentette ki büszkén és ezzel ismét mosolyt csalt az arcomra. Hiszen csak az utca túl oldalára kell átkísérnie. Az első pár lépést némaságban töltöttük, hiszen én csak arra figyeltem, hogyan rakom egy mellé a mankóimat.

- Bocs a kellemetlen estéért.-szólalt meg végül a spanyol.

- Nem volt kellemetlen.

- Dehogy nem. Az volt.

- Nem vagytok hozzá szokva, hogy anyukátok ennyire rendes és segít másokon.-vontam meg a vállam mosolyogva.

- Lehet…

- Akkor te most nagybácsi leszel?-kérdeztem rá.

- Azt hiszem ezt jelenti.-biccentett szemeit forgatva.

- De ez jó dolog.

- Nem bírom Sarat.-rántotta meg a vállát.- De a bátyámnak ő kell…

- Úgy tűnik ő kell.-helyeseltem.

- Talán, de mindegy. Ha így gondolja legyen… Leszek nagybácsi.

- Mint ha lenne választásod.-kuncogtam.

- Lea… Kérdezhetek valamit?-pislogott rám. Hasonló kiskutyaszemei vannak, mint a bátyának.

- Persze… Bármit kérdezhetsz Unai.-bólintottam csendesen.

- Találkozzunk máskor is?

- Anyukádék szomszédja vagyok még egy ideig. Szerintem találkozni fogunk még.-mosolyogtam rá.- Jó éjszakát.-köszöntem el tőle és besétáltam az ajtón.