3. rész

Reggel azt álmodtam, hogy csengettek… Ez hülyeség… Ki a fene jönne pont hozzám? Az oldalamra fordultam és a nyakamig felhúztam a takarómat. Aludni akarok még… De nem álmodok… Tényleg csengettek… Itt… A telefonomért nyúltam és megnéztem az időt… Ebben a pillanatban jutott eszembe. Thomas és a csomagjaim. Bele bújtam a köntösömbe és kidöcögtem ajtót nyitni. Teljesen kiment a fejemből a csapattársam érkezése. Persze. A tegnapi nap mindent kivert a fejemből.

- Na végre. Azt hittem apád rossz helyre küldött.-dohogta morogva. Végig néztem az arcán. Kicsit nyúzottnak tűnik és karikásak picikét a szemei. Közelebb léptem hozzá és megöleltem. Szerencsére ölelt ő is.

- De jó, hogy itt vagy.

- Lea be is engedsz a házban vagy a küszöbön ölelgetsz?-kérdezte némi mosollyal mire kapcsoltam én is. Beengedtem az ajtón és miután kibújt a kabátjából és a cipőjéből sétált velem a nappaliba. Örültem, hogy itt van.

- Mikor indult a géped?

- Kocsival jöttem Lea.-sóhajtott hatalmasat.-Annyi mindent pakolt össze az apukád, hogy egyszerűbb volt kocsival jönni.

- Akkor már este elindultál?-ültem le mellé.

- Nagyjából.-láttom rajta, hogy több is nyomja a lelkét.

- Figyelj Thomas. Kicsit összeszedem magam.-mutattam végig magamon utalva arra, hogy nem ártana valamit magamra vennem.- Ha éhes vagy szomjas vagy a konyhát megtalálod arra. Találsz mindent szerintem. Csak 10 percet kérek.

- Menj csak. Nem rohanok el.-mosolygott rám és a magam gyorsaságával besétáltam a szobámba. Amilyen gyorsan csak tudtam emberi külsőt varázsoltam magamnak. Melegítőbe bújtam csak, hiszen olyan ruhát akartam viselni ami kényelmes. A hajamat csak összefogtam és kisétáltam a barátomhoz újra. A kanapén feküdt és a szemei csukva voltak. Talán elaludt így próbáltam halkan közlekedni a mankókkal. Természetesen nem sikerült, hiszen nagyobb hangzavart sikerült csapnom, mint vártam.

- Francba.-morogtam.

- Nem alszok.-sóhajtott hatalmasat a kanapén nyújtózkodva.

- Sajnálom. Csendes akartam lenni… De ez az átkozott mankó…-motyogtam. Szívem szerint kihajítanám az ablakon az előbb említett dolgokat, hiszen se vele se nélküle nem tudok rendesen járni.

- Gyere ide.-kért meg csendesen. Talán látta rajtam, hogy bármelyik pillanatban elsírom magam. Nem igazán vagyok sírós alkat. Leginkább a reménytelenség az ami bármikor kitud készíteni. Azonnal engedelmeskedtem a hívásának és gondolkozás nélkül mellé feküdtem. Vállára hajtottam a fejemet, ahogy az oldalamon foglaltam helyet.

- Bocsánat… Csak utálom ezt.-kértem elnézést a ki nem mondott szavakért, hiszen csak a fejemben voltak jelen, de tudom tudja mi járt a fejemben.

- Fel fogsz épülni. Ott leszel az olimpián és aranyat nyersz nekünk.

- Egy második műtéttel nem hiszem.-ráztam meg a fejem.

- Meg akarnak műteni újra?-csodálkozott el.

- Julio nem mondta még biztosra… De tudom… amilyen szerencsés vagyok úgy is megfognak műteni.-húztam el a számat.

- Bízz magadban Lea.

- Miért nem a kezem tört el hmmm?-néztem fel rá.- A kezemmel nem csinálok semmit se.

- De bolond vagy.-rázta meg a fejét.

- De miért? Nincs igazam? Ha a karom tört volna el a szezont is betudtam volna fejezni.

- Igazad van ezt belátom.- bólintott, de egyszerűen a fülem mögé tűrte a kósza hajtincseimet.- De nem a kezed sérült. Hanem a szalagok szakadtak el a térdedben, mint általában minden síugróval megtörténik ez pályafutása során legalább egyszer.

- Jó… Jó ezt tudom… És a síugrók 60%-nak ez okozza a karrierje végét.-tettem hozzá nagy bölcsen.

- Ne légy már pesszimista Lea.

- Jó…jó…-hagytam rá.- Inkább mesélj. Mi van otthon? Miért veszekedtetek már megint?

- Nem tudom. Kristina mióta megszületett Lilly egyszerűen megbolondult… Jobb szót már nem tudok kitalálni rá.-fintorgott.

- Megtudjátok oldani.-simogattam meg az arcát.

- Nem hiszem… Lea azt hiszem beadom a válópert.

- Mit mondtál Thomas?-könyököltem fel és azt hittem rosszul hallok.

- Jól hallottad…Ez az egész úgy elromlott már, hogy nem tudjuk visszacsinálni… És nem is akarom. Ha a lányomnak úgy lesz boldog élete, hogy a szülei elválnak legyen…. Benne vagyok.

- Megfogod bánni.

- Nem… Nem hiszem.-jelentette ki határozottan. Nem tudtam mit mondani neki csak visszahajtottam a fejemet a vállára… Órákat töltöttünk így… Csendben és egyetlen szó nélkül. Talán mind a ketten elaludtunk… Thomasra ráfért a pihenés, az egész éjszakás vezetés miatt és tudom szintén ugyan ennyit fog vezetni haza felé is. Nekem pedig egyszerűen jól esett, hogy valaki ölel álmomban, hiszen lassan 4 éve nem volt kapcsolatom… Akikkel az elmúlt négy évben próbálkoztam igazi őstulkok voltak és az elmúlt időszakban feladtam. Inkább ne legyen senkim mint hogy csak bosszúságot okozzanak nekem.

Nem tudom mennyi idő múlva ébredtem fel, de a nyakamat és a vállamat erőteljesen elnyomtam. Még is meglepetésként ért, hogy a másik oldalamon fekszek és Morgi hátulról ölel át.

- Thomas….-böktem meg, hogy engedjen el. De nem mozdult.- Morgi.-böktem meg másodjára kicsikét erősebben és szerencsére kapcsolt.

- Mi az?-morogta még mindig csukott szemmel.

- Elaludtunk.

- Tudom.

- Délután négy óra van. Indulnod kell vissza.

- Muszáj?-dünnyögte, mint egy öt éves kisfiú.

- Igen muszáj.-böktem meg ismét.

- Még aludni se hagysz.-nyögött fel és engedett a nyomásomnak. Tehát hajlandó volt felkelni és haza menni a családjához. Tudtam kötelességem haza küldeni, de még is kicsit bántott, hogy most már megint egyedül maradok, hiszen kérdéses mikor is látogat meg bárki is otthonról…

… Lassan egy hét telt el ahogy egyedül maradtam. Nem mondanám, hogy rossz egyedül lenni… És talán nem is vagyok teljesen egyedül, hiszen Maria naponta hozz nekem vacsorát meg egyszerűen csak benéz, hogy velem minden rendben van-e. Holnap Juliohoz is el kell mennem, hiszen a kezelések kezdésének időpontját kell megbeszélnünk. Tudom kicsit erőltetem a gyógyulást, de azt érzem muszáj. Itthon is a kelleténél többet erőltettem a lábamat, de ebben a pillanatban azt érzem bírom is. Csengettek… Mosolyogva indultam el ajtót nyitni, hiszen kíváncsi voltam ki jött hozzám. Ahogy az ajtót kinyitottam meglepődve, de mosolyogtam tovább, hiszen a legfiatalabbik Casillas állt a küszöbömön.

- Unai szia. Mit keresel itt?

- Szia Lea. Csak kíváncsi voltam, hogy vagy.

- Jól. Gyere be.-engedtem be. Unai követett egészen a nappaliig. Lehuppant a kanapéra.

- Kérsz valamit?-kérdeztem rá, de csak megrázta a fejét. Körbe nézett a lakásban.

- Szép.

- Csak vendégségben vagyok itt. Apa barátjáért a ház aki megengedte, hogy itt lakjak addig amíg meggyógyulok.

- Nem akarok tapintatlan lenni… De mi történt veled igazából?-felsóhajtottam. Tudtam, hogy én hiába akarom titokba tartani úgy se lehet és amúgy is felesleges.

- Síugró vagyok.-feletem teljesen őszintén.- Egy versenyen buktam és térdszalag szakadásom lett. Sajnos nem részleges szakadás.-húztam el a számat.- Megműtöttek és most várnom kell… Talán újra megműtenek… Talán nem.

- Síugró vagy.-gondolkozott el.

- Tudom… Nektek nem mond ez semmit se.-ráztam meg a fejem. Kinyújtottam a lábamat és végig mérte a rögzítést a térdemen.

- Nem igazán ismerem a téli sportokat…

- Nem lepődök meg ezen.

- De vagány…-Szaladt fülig  a szája amivel engem lepett meg leginkább.

- Tessék?-csodálkoztam el.

- Itt Spanyolországban senki se tudja milyenek az igazi téli sportolók… Erre itt vagy te…

- Egy félig nyomorék síugró… Tapsot neki.-fintorogtam, mire Unai először elkomorodott, majd vigyorogni kezdett.

- Fura humorod van az tuti.

- Bocsi. Az otthoni barátaim már hozzá szoktak.-ültem át mellé a kanapéra.

- Teszünk róla, hogy itt is legyenek barátaid.

- Köszi Unai, de nem szeretnék annyi időt itt tölteni, hogy barátaim is legyenek.

- De addig se hagyom, hogy itt kuksolj a négy fal közt. Ki kell mozdulnod.-mosolygott rám.

- Unai nem ismerlek igazán jól… De azt hiszem tervelsz valamit.

- Holnap eljöhetnél velem kicsikét szórakozni.

- Holnap orvoshoz kell mennem.-húztam el a számat.

- És orvos után? Vacsora valahol…

- Unai te randizni hívsz engem?-kérdeztem rá.

- Nem… Inkább csak barátkozni akarok. A randi szóra elriasztanálak.

- Ha csak barátkozni szeretnél benne vagyok.-bólintottam mosolyogva.

Nevetett rajtam és még maradt egy ideig. Megnéztünk valami idióta filmet. Unai valamikor éjfél után hagyott magamra. Kellemes társaság be kell vallanom. De nem engem, hogy több legyen ebből…

…Csendesen sétáltam végig a kórház folyosóján. Utálom a kórházakat… Nem kimondottan ezt a kórházat. Inkább minden kórházat…Rossz érzés fog el… A szagoktól… Pedig egyenesen hányingerem lesz. Felértem arra az emeletre és a rendelő előtt Ikert  pillantottam meg. Már megint itt futunk össze.

- Szia.-köszöntem csendesen és leültem mellé. Vagy is egy szék különbség volt köztünk. Felkapta a fejét a hangom hallatán.

- Szia… Lea ugye?

- Igen. Úgy hívnak.-bólintottam. Legalább a nevemre emlékezett valamennyie.

- Hogy kerülsz ide?

- Az orvoshoz jöttem.-böktem a lábamra. Csak bólintott majd az ajtóra nézett. Tudom. Ezt a beszélgetést nem kell erőltetni. Egyszerűen teljesen felesleges. Szerintem nem vagyok szimpatikus neki. Főleg a múltkori orvosi találkánk miatt. De még is kínosnak éreztem a csendet.

- Neked miért kell ide járnod?-szólaltam meg csendesen. Csodálkozva nézett fel rám. Elkaptam a tekintetemet. Talán tényleg hiba volt hozzá szólnom.

- A kezem miatt.-emelte fel.- Januárban eltört egy meccsen?

- És azt, hogy sikerült összehozni?

- Miért vagy rá kíváncsi?-kérdezett vissza.

- Csak kíváncsi vagyok… És nincs kedvem rákeresni a neten, ha te itt vagy mellettem és személyesen is elmesélheted.-rántottam meg a vállam teljesen őszintén.

- Az egyik meccsen eltört a kezem, mert megrúgott véletlenül a csapattársam.

Elhúztam a számat látványosan.

- Ezt nevezik szívásnak.-fintorogtam.

- Fura egy lány vagy.-jelentette ki diplomatikusan.

- Miért mondod most ezt?

- Csak úgy… Ami a szíveden az a szádon?-kérdezett rá. Megrántottam a vállamat csak és a lábamra néztem és megmozgattam az ujjaimat.

- És veled mi történt?

- Az nem lényeges. Uncsi sztori.

- Valamennyire csak érdekes, ha már az öcsém randira hívott téged.

- Te ezt…?-csodálkoztam el.- És amúgy is, nem randi. Csak egyetlen barátom lesz talán.

- Szerintem randi.

- Nem randi.-jelentettem ki. Zokon esik, hogy randinak hívja azt amit én nem is tekintek annak.

- Az ujjad köré csavartad az öcsémet.

- Nem hagynád abba?-csattantam fel. Iker sunyin vigyorgott rám csak, ami igazából bosszantott is.

- Most miért?-tette fel ártatlanul a kérdést, amivel csak bosszantott igazából.

- Mert nem akarok az öcsédtől semmit. Jobb esetben pár hét és elmegyek ebből a városból szerencsére és vissza se jövök.

- Miért gyűlölöd ezt a helyet? Ezt a várost?

- Nem gyűlölöm… Csak nem ez az én otthonom.-rántottam meg a vállam.

- És nem gondolod, hogy okkal kerültél ide?

- Nem azért kerültem ide, hogy új életet kezdjek. Hanem leestem arról a rohadt sáncról és elszakadtak a térd szalagjaim és apám nem bízott azokban az orvosokban akik megműtöttek. Tehát nem azért jöttem ide, hogy randizzak… Meg élvezzem a várost… Hanem azért, hogy az a szar…-rángattam meg a merevítőt.- Lekerüljön a lábamról és haza menjek oda ahova tartozok.

Néma csend telepedett ránk és Julio megjelenése zavarta meg ezt a kínos csendet. Szerencsére a focistát hívta be először és egyedül maradtam. Valami bekattant a fejembe. Nem akarok itt maradni. Eszem ágában sincs. Tudom, hogy Julio el fogja köpni apámnak, hogy leléptem a megbeszélt időpontos „kezelésről”. Azonban ha ott maradok kiborulok. Bár most is nagy az esély rá… Céltalanul indultam el a városban. Azt tudom, hogy előbb utóbb elfogok tévedni, de nem érdekel. Leroskadtam végül egy padra és az arcomat a tenyereim közé temettem. A macskaköves járdát bámultam a talpam alatt. Nem tudom mennyi idő telt el és mennyit ültem egyedül a padon, amikor egyszerűen csak mellém ült valaki.

- Vissza kellene menned az orvoshoz.-szólalt meg csendesen.

- Iker… Hagyj békén.-töröltem meg az arcomat.- Nem megyek vissza.

- Julio vár rád.

- Nem érdekel. Nem megyek vissza… Meg hogy a fenébe találtál rám?- esett le az a bizonyos tantusz.

- Csak kérdezősködtem az emberektől.-rántotta meg a vállát. Szipogva töröltem meg az arcomat mire ő átnyújtott nekem egy zsepit.

- Köszönöm.-suttogtam.

- Visszaviszlek a kórházba.

- Nem megyek vissza.-jelentettem ki.- Haza akarok menni.

- Akkor haza viszlek.-felelte csendesen.

- Nem oda akarok menni haza. Hanem haza… Ausztriába.-motyogtam újra a tenyereim közé temetve az arcomat.

- Megoldjuk, hogy jól érezd magad.-pattant fel a padról kezet nyújtva felém. Csodálkozva néztem rá, majd még is megfogtam a kezét.

- Nem hiszem, hogy tudsz ezen segíteni.

- Csak bízz bennem.-kért csendesen és mosolyogva. Megráztam a fejem… Hihetetlen, hogy gondolkozás nélkül mentem vele…