10. rész

Egy hét múlva mentem haza Madridba. A reptéren Ikert várt rám. Legnagyobb meglepetésemre tényleg kijött elém, de én mind végig azt hittem, hogy viccel amikor telefonba azt mondta kijön elém. Szerencsémre senki se ismerte fel, pedig az álcája nem túl megnyerő volt. Napszemüveg, baseball sapkába állt az emberek közt.

- Ezek szerint jól érezted magad.-mosolygott rám miközben beengedtem a házba.

- Jó volt otthon lenni. De azért hiányzott Madrid is… és te is.-vontam meg a vállam.- És hiányzott a gyógytorna is.

- Hiányoztam?-vigyorgott rám és elkapta a derekamat.

- Ilyesmit mondtam nem?-nevettem fel. Megsimogattam a borostás arcát majd megcsókoltam az ajkait.

- Úgy emlékszek igen. Igen ezt mondtad.-bólintott és felültetett a kanapéra háttámlájára, de szerencsére biztosan tartott.

- Akkor így is van.-kuncogtam és a nyakához bújtam. Végig simított a hajamon és a hátamon.

- Gyere velem.-suttogta a fülembe.

- Hova Iker?-lepődtem meg.

- Nézd meg az edzésünket. Utána pedig elbeszélgetünk a csapatorvosával.

- A csapatod orvosával?-jöttem kicsikét zavarba.

- Igen. Csak tanácsot kérni tőle… Hogy minden rendben van-e a lábaddal.

- Szerintem minden rendben van, hiszen már néha napján rövidebb időre tudok mankó nélkül is járni.

- Kérlek… A kedvemért.-cirógatta meg az arcomat. Persze… Persze a kiskutya szemek. Lassan bólintottam csak.

- Rendben. Elmegyek veled.

- Köszönöm.-csókolt meg határozottan…

… Már itt vagyunk az edzőközpontba. Iker és a társai lent vannak a pályán és azt teszik amit a portugál trénerük mond nekik. Kávéval a kezemben bámulok ki az ablakon. Edzeni akarok én is. Futni, biciklizni és súlyzózni például. Ezek után pedig hulla fáradtan az ágyba roskadni. Igen ezt akarom, hiszen ezzel érhetem el a céljaimat. Lassan már tényleg tudok mankó nélkül járni, de így is erőteljesen bicegek. Mankóimat a kanapénak támasztva hagytam az előtérben és betévedtem az egyik terembe. Egyik oldalt mint ahogy az előtérben is plafontól padlóig ablakok voltak. A másik oldalt pedig tükrök. Biciklik, súlyzók mindenhol… Kiléptem a cipőimből és a tükör elé léptem. Az egészséges lábamat kinyújtottam. Megpróbálom felvenni azt a pózt amivel a sáncon veszünk fel indulás után. De sajnos nem ment. Alig bírtam behajlítani a térdemet.

- Francba!-szitkozódtam hangosan. Nem megy. Egyszerűen nem hajlik még a térdem. Inkább csak lehajoltam és teszteltem, hogy ugyan úgy letudok-e hajolni. Hajlékony vagyok. Szerencsére.

- Ez ám a látvány.-füttyentett egy férfi mögöttem. Riadtan fordultam meg és próbáltam eltakarni a fenekemet, hiszen tudtam, hogy emiatt kaptam a szinte dicséretnek számító füttyszót.

- Ohh… Bocs.

- Ilyen látványért nem kell bocsánatot kérni.-nevetett még mindig és kikerülve az egyik biciklihez sétált.- Kihez tartozol amúgy?

- Tessék?-csodálkoztam el. Nem értettem miért vigyorog így rám, pedig sose láttam.

- Alvaro Arbeloa vagyok. A csapat játékosa.-kezdett el biciklizni közben.

- Öhmm… Lea Roderich vagyok.

- És kihez tarozol?

- Az osztrák síugró csapathoz. De Iker barátja vagyok…

- Inkább Iker barátnője.

- Mi?-csodálkoztam el.- Nem. Dehogy.

- A múlt héten hallottam ahogy telefonált.-vonta meg a vállát.- És szerintem te voltál a vonal másik végén.

- Honnan veszed?

- Csak egy tipp.-vigyorogva dugta zsebre a kezét.

- Azért még lottót ne vegyél.-forgattam a szemeimet.

- Amúgy mit próbáltál az előbb?

- Csak… Gyakorlatoztam, de nem fontos. Nem jutottam még semmire.-vontam meg a vállam lazán. Iker mosolyogva rontott be a terembe, de egy pillanatra megtorpant. Ekkor vehette észre a társát.

- Sziasztok.-motyogta. Alvaro(hiszen így hívják) mosolyogva pattant le a bicikliről.

- Nem is zavarok tovább. Örülök, hogy megismertelek Lea. Remélem találkozzunk még.-nyomott két puszit az arcomra.- Remélem találkozzunk még… Vagy legalább is a fenekedett látom még.-nevette el magát és kisétált a teremből. Tátott szájjal bámultam utána, hogy mennyire is pofátlan.

- Ő most rám hajtott?-tettem fel a kérdést Ikernek komolyan, de nevetést kaptam válaszul.

- Ő ilyen… Kicsit bolond… De amúgy nem hiszem, hogy rád hajtott. Felesége van és két gyereke.-adta meg a választ.

- Ohh…-csodálkoztam el. Félre húzott, hogy az ajtóból ne lássanak minket és megcsókolt.- Iker ezt nem szabad.

- Bocsánat. Megyek és lezuhanyzok.

- Menj is. Rád fér.-pimaszkodtam.

- Tessék?-csodálkozott el rajta.

- Menj lezuhanyozni. Rád fér.-feleltem fapofával.

- Te gonosz boszorka.-paskolta meg a fenekemet nevemet…

… Néma csendben ültünk a kocsiba. Iker vezetett én pedig az embereket bámultam ahogy a járdán sétálnak. Sajnos a Real orvosai se tudtak újat mondani. Egyszerűen türelmesnek kell lennem, amit tudom előbb-utóbb meg kell fogadnom. Türelem… Ez a jelszava a gyógyulásomnak.

- Maradhatok veled?

- Haza kell menned. Túl világos van és lassan gyanús lesz anyukádnak, hogy állanan velem vagy.-ráztam meg a fejem. A combomra tette a kezét és csak pislogott rám.

- Kiskutya tekintett most mellőzd.-szóltam rá és elfordítottam a fejemet, hogy ne is nézzek rá.

- Kiskutya tekintett?-kérdezett vissza.

- Úgy nézel az emberre, mint egy kölyök kutya.

- És az jó?

- Maximum neked.-néztem rá újra.

- Miért is jó nekem?

- Mert eléred amit szeretnél.

- Komolyan?

- Igen.-bólintottam csak.- Tehát most ne pislog rám így. Tehát nem maradhatsz velem ma este. Normálisan kell viselkednünk. Nem szeretnélek bajba keverni.-biccentettem oldalra a fejemet komolyan pislogva rá. Éppen piros lámpát kaptunk így a hajamba túrt és áthajolt hozzám. Lágyan csókolt.

- Vállalom a következményét. Az elején megmondtam neked.-támasztotta a homlokát az enyémnek egyszerűen.