6. rész

A kanapén ücsörgök és bámulom a kandallóban pattogó tűzet. Meleg van még is fentebb húztam magamon a plédet és vártam, hogy a barátom visszatérjen a konyhából egy-egy pohárral borral.

- Ezek szerint még is van edződ.-huppant le mellém Thomas átnyújtva nekem a poharat. Lassan bele kortyoltam a finom, vörös nedűbe.

- Úgy tűnik van.-bólintottam.- Csak túl kell élnem a műtétet és reménykedni, hogy sikerülni fog.

- Sikerülni fog.-mosolygott rám és fülem mögé tűrte a hajamat.

- Erről úgy három-négy hónap múlva tudunk biztosat mondani.

- Tudom Lea.- mosolygott rám. Homlokon pusziltam a honfitársamat.

- Lányok?-kérdeztem rá csendesen. Tudom fájó pontra tapintok, de tudtam rá kell kérdeznem. Hogy Thomas beszéljen a gondjairól és feltudja dolgozni a problémáit. Rájöttünk erre már, hiszen próbálunk mindig segíteni egymáson amikor szükséges. Amikor a karrierünk megindul a lejtőn.

- Kristina elköltözött Lillyvel amikor közöltem vele, hogy el akarok válni.

- De láthatod Lillyt?

- Természetesen.-bólintott.- A váló keresetet is beadtam a napokban.

- Jobb lesz szerinted ezek után?

- Szerintem igen.-bólintott újra.

- Mi melletted állunk.-mosolyogtam rá.

- Tudom… Szükségem is van rátok. Nehéz lesz… Nagyon nehéz lesz tudom. De túl éljük… Együtt menni fog. A csapat egy család.

- Ezért lenne a legjobb ha haza jöhetnék.-motyogtam.-Nem akarok Madridban maradni… Ott csak hülyeséget csináltam eddig.

- Hülyeséget csináltál?-csodálkozott el komolyan. Néma csendben bólintottam csak.- Mesélni fogsz magadtól vagy mindent harapófogóval kell kihúznom belőled?

- Te értesz a focihoz ugye?

- Fogjuk rá… De mi köze van minden ehhez a hülyeségedhez?

- Ismered Iker Casillast?-kérdeztem rá, mire ő csak egyszerűen vállat vont.- Nos összeakaszkodtam vele… Úgy.

- Te lefeküdtél vele?

- Szerinted mi másra gondolhattam?-nyögtem fel.

- De hát… Te… Lefeküdtél egy olyan férfival, akinek barátnője van?

- Javítok az állításodon.-emeltem fel a kezemet.- Menyasszonya, aki terhes.

Thomas csak hangosan ciccegni kezdett… Amit meg is értek. Csak hátra döntöttem a fejemet és a plafont bámultam.

- Legalább jó volt vele a szex?-tett hasonló képen a barátom is amivel meglepett. Sose tárgyaljuk ki a hálószobai életét. De ő erre konkrétan rákérdezett.

- Morgi…

- Most mi van? Csak azt kérdeztem megérte-e ilyen hülyeséget tenni.-rántotta meg a vállát lazán.

- Megérte…

- Bár… Mostanában olyan voltál mint egy apáca.-vonta meg a vállát újra szemeit forgatva.

- Te… Te mióta tartod számon… A szexuális életemet?

- Csak tudom… Jó pár hónapja.

- Még egy szó…-fenyegettem meg.

- Mi lesz akkor?-kérdezett vissza kuncogva. Természetesen teljesen komolytalan.

- Lerúglak a kanapéról. Az én lábamnak már úgy is mindegy.-feleltem teljesen lazán. Thomas csak felnevetett és a lábamat az ölébe húzta. A lábfejemet masszírozta.

- Azt se tudom mikor volt egy olyan jó éjszakám.-sóhajtott hatalmasat vágyakozva.

- Majd lesz alkalmad bepótolni az elmaradt éjszakákat valakivel.-mosolyogtam rá.- Nem leszel apáca.-kuncogtam és nyelvet öltött rám.

- Ha pimaszkodsz én löklek le a kanapéról.-emelte fel a kezét fenyegetőzve.

- Úgy se mered… Úgy se mered.-hecceltem. Kijelenthetem kár volt. Ő megmerte tenni amivel én csak fenyegettem. Hangosan puffantam a szőnyegen, de még se ütöttem meg magam úgy igazán. Kicsúszott a számon pár viccnek szánt szitok, amin ő csak hangosan nevetett a kanapén hasalva.

- Na… Megmertem csinálni.-vigyorgott.

- Észre vettem.-forgattam a szemeimet…

… Sajnos nagyon hamar… Túlságosan hamar kellett visszamennem Madridba, és túlságosan hamar kellett a barátaimat is magam mögött hagyni. A kis táskámba pakolok, hiszen holnap már a kórházba megyek. Beszéltem ma Mariaval is, hogy ne aggódjon azért ha nem lát pár napig, hiszen megműtenek. Megígérte, hogy meglátogat és ha szeretném még főz is nekem, hisz sejti milyen pocsék lehet a kórházi kaja. De megkértem ne fáradjon. Hozzá szoktam már a kórházi koszthoz életem során, hiszen nem csak a sérülésem miatt, hanem apa miatt is sokszor voltam már ilyen helyen. Csengettek. Meglepődtem. Na jó… Madridban mindig meglepetésként ér, ha valaki csenget ebben a házban. Nagyot sóhajtva indultam el ajtót nyitni.

- Szia Lea!-köszönt kedvesen a spanyol férfi.- Bejöhetek?

- Persze. -Léptem el az útjából.

- Örülök, hogy visszajöttél.-billegett egyik lábáról a másikra.

- Mondtam, hogy visszajövök Iker.

- Csak nem igazán voltam biztos benne.

- Itt vagyok.-tártam szét a karjaimat.- És jól vagyok.

- Tényleg?

- Te hogy vagy?-kérdeztem vissza nem válaszolva a kérdésére.

- Sokat gondoltam rád.-vallotta be. Egy részem meghatódott… A másik fele egy utal meg is haragudott rá. Miért akar összezavarni? Ennél jobban is.

- Gondoltál rám?

- Igen.-bólintott csendesen.

- Sokat?-kérdeztem rá. Nem szabad hergelnem, de kíváncsi voltam és a lelkemet jelen pillanatban fényezi minden egyes szava.

- Sokat.-bólintott miközben én hozzá léptem mosolyogva. A kezemet a derekára tettem és felnéztem rá. Ő egyszerűen homlokon puszilt. Rá mosolyogtam és átöleltem. Fura módon örülök, hogy ölel. Felsóhajtottam és a mellkasába temettem az arcomat. Iker simogatta a hátamat és a hajamba puszilt.

- Anyukád tudja, hogy itt vagy?-jutott eszembe.

- Nem.-rázta meg a fejét határozottan.

- És Sara?

- Ne foglalkozz vele.

- Iker…-horkantottam fel.- Ne bántsd. Inkább menj el! Menj vissza hozzá… Menj haza hozzá.

- Lea…-sóhajtott fel ahogy elléptem tőle.- Kérlek.

- Menj vissza kérlek.

- Nem akarok… Veszekedtünk. Ma este nem akarok haza menni. Ne dobj ki kérlek.-nyúlt a kezem után.

- Iker… Mire reggel felébredek… Jobb lesz ha elmész… És soha többet… Soha nem lesz köztünk semmi. Semmi olyan. Van egy barátnőd, aki terhes… Ami azt jelenti, hogy szeret téged. Tiszteld ezt. Szeresd őt és maradj vele. Kevés időt leszek Madridban… Addig mi lehetünk barátok… De jobb ha nem vagyunk szeretők… Ha nem lesz viszonyunk.-feleltem teljesen komolyan.- Hidd el. Így kell lennie.

- Lea…-akart valamit mondani, de megcsókoltam és megfogtam a kezét.

- Gyere velem.-kértem csendesen és magammal húztam a hálószobában…

… Reggel amikor felébredtem egyedül voltam a hatalmas franciaágyban. Szomorúan pislogtam az ágy üres oldalára. Tehát megtette amit kértem… Összeszedte magát és magamra hagyott. Az egyik felem örül ennek, hiszen ezt kellett tennie. Otthon várja egy nő… És pár hónap múlva egy baba is. Azonban a másik felem összetört. Négy év után most először tapasztaltam meg, hogy van valaki mellettem… Aki valamennyire szeretget… És most újra egyedül vagyok… Azonban tudom ez a helyes döntést hoztam. Ebben az esetben nem én vagyok a fontos… Hanem másnak a boldogságát kell néznem és meg is tettem…

… Még három órát kell várnom arra, hogy elaltassanak és bevigyenek a műtőbe. Már pár előzetes vizsgálaton már túl estem. Jelenleg is Juliora várok vagy az altató orvosra. Kopogtak a félig nyitott ajtón és felkaptam a fejemet a hangot hallva. Egy fiatal férfit pillantottam meg, de rájöttem nem az altató orvos érkezett meg, hiszen a vendégem farmert, fekete pólót és bőr dzsekit visel.

- Miben segíthetek?-kérdeztem rá csodálkozva.

- Te vagy Lea?-kérdezett vissza és ezzel még inkább meglepett.

- Igen én vagyok.-bólintottam lassan. A srác határozottan lépett be az ajtón és húzott magával egy széket az ágyamig. Lazán megfordította a széket és úgy ült rá. Bunkó… Be se engedtem és már itt telepszik.- Te amúgy ki vagy?-tettem fel teljesen jogosan a kérdést.

- Sergio vagyok és Iker küldött.-rántotta meg a vállát.

- Iker küldött téged?

- Aha… Csapattársak vagyunk.

- És miért küldött téged?-kérdeztem rá ismét, hiszen nem értek a zagyválásából semmit se.

- Ja tényleg. Az ajándék.-csapta homlokon magát és a kabátja belső zsebéből előrángatott egy plüss macit amit letett a szekrényre.- Gyógyulj meg maci.

- Iker küldi?

- Igen. Mivel elküldted magadtól.

- Így jobb.

- Kinek? Mert szerintem senkinek se jó.

- Mi vagy te? Agytúrkász?-horkantottam fel.

- Nem. Csak focista. Viszont nagyon jól ismerem a barátomat.

- Akkor afelé kellene terelned, hogy a helyes út az, hogy a terhes barátnője mellett lenne a helye.-magyaráztam komolyan.

- Az a nő, egy kavaró gép.-horkantott fel.

- Miért mondasz ilyet?-ráncoltam a homlokomat.

- Csak az igazat mondom.

- Iker szereti. Évek óta…

- Most én kérdezem… Agytúrkász vagy… vagy inkább gondolat olvasó?

- Jobb ez így.-ismételtem magamat.- Pár hónap. Ennyi csak és örökre elfelejtem ezt a várost.

- Nem olyan rossz város Madrid. Nem kell elmenekülni innen.

- Ismét egy született madridival van dolgom?-húztam el a számat.

- Tévedsz… Amúgy remélem megjön az eszed… és visszafogadod Ikert.

- Nem leszek a szeretője.-jelentettem ki büszkén.

- Nekem van egy olyan tippem, hogy nem csak a szeretőjeként gondol rád.

- Psztt…. Ilyenről hallani se akarok.-förmedtem rá.

- Jó… Akkor ezt felejtsd el.-rántotta meg a vállát.

- El mennél megköszönném.-húztam el a számat.- Lassan megműtenek. Egyedül akarok lenni.

- Ahogy akarod.-állt fel a székről.- Jégkirálynő.

Inkább úgy tettem mint aki meg se hallotta ezt az egészet, hiszen tudom. Igaza van…

5. rész

Lassan nyitottam ki a szememet és már világos volt. Magamhoz öleltem egy párnát és rájöttem egyedül vagyok az ágyban. Világos van és Ikert az ablaknál ácsorgott. Csak bámult ki rajta. Egy boxert viselt semmi mást. Lefeküdtem vele… Semmire se tudtam fogni a tetteimet. Talán csak arra, hogy túlságosan egyedül vagyok. Iker kedves volt velem én pedig bedőltem neki… A történtekért csak is magamat okolhatom.

- Szia.-szólaltam meg csendesen és ezzel sikeresen kizökkentettem elmélkedéséből. Felém fordult és lassan az ágyhoz sétált. Leült mellém az ágyra és megcirógatta az arcomat majd egyszerűen homlokon puszilt.

- Hogy aludtál?

- Jól. Nagyon jól.-motyogtam zavaromban. Iker csak mosolygott rám és elfeküdt az ágyon. Csak zavartan pislogtam rá. Nem tudtam mit mondhatnék neki. Hiszen őt várja Sara otthon…

- Nem harapok.-kuncogott rajtam és magához húzott. Igaz… Csábító és kellemes lehetőség a mellkasán feküdni.

- Iker… Ami történt…

- Megtörtént… Élveztem.-vallotta be őszintén.

- Iker… És a nőd? Már mint Sara…?

- Most nem érdekel.-vallotta be.

- Iker ez ennyi volt. Nem tehetjük meg többször.

- És ha nem így lesz?-tette fel jogosan a kérdést. Be kell vallanom igaza van. Túl nagy a csábítás…

- De így kell lennie.-sóhajtottam fel. Felültem az ágyon és magamra húztam a takarót.- Nem lesz ennek folytatása. Ahogy mondtam neked korábban nem ezért vagyok itt… Meg neked van egy barátnőd… Aki terhes.-hangsúlyoztam ki a szavakat, mint ha nem tudná. Csak ült és bámult engem.- Én nem vagyok ilyen Iker… Ez megtörtént…

- Mit akarsz ezek után Lea?

- Visszamenni Madridba.-kértem csendesen és kicsikét összetörve. Igen… Összetörtnek érzem magam.

- Visszaviszlek.-bólintott csak.

- Köszönöm.

- Menj. Zuhanyozz le nyugodtan.-mutatott az ajtó felé.

Lassan szedtem össze magamat. Az éjszakán gondolkoztam… A tettein és azon mi lesz ezek után. Hiszen ha itt kell maradnom Madridban, hogyan nézek Maria szemébe… Unai szemébe… És hogyan fogok ezek után is úgy tenni, mint ha nem történt volna semmi se Ikerrel…

… Egy hét kellett mire rászántam magam, hogy elmenjek Juliohoz. Apa már veszekedett velem a telefonba és nem akartam, hogy ide jöjjön. Julio alaposan kivizsgált és elvonult elemezni a látottakat. Csak ültem a vizsgálóban és doboltam az ujjaimmal az asztalon. Meddig kell még itt dekkolnom? Miért húzza az idegeimet még mindig? Talán a múlt heti viselkedésem miatt teszi ezt velem Julio? Akkor kijelenthetem gonosz… Nagyon gonosz. A telefonomat vettem elő amikor kinyílt az ajtó. Az előbb említett személy lépet be az ajtón.

- Sajnálom Lea… Csak eddig elemeztem a leleteidet.

- És? Jó híreid vannak?-csillant fel a szemem. Julio lassan sétált az asztalához. Lassan és komótosan.- Kérlek mondj már valamit. Ugye javul a lábam? Mikor kezdhetem meg az edzéseket?

- Lea… Sajnálom… Nincsenek jó híreim.

- Tessék?

- Újra meg kell műteni a térdedet.-jelentette ki kertelés nélkül.

- És ha visszavonulok…-vágtam rá gondolkozás nélkül.- Ha visszavonulok elkerülhető a műtét?

Mindent… Mindent feláldozok azért ha elkerülhető a műtőasztalt. Félek… Félek az orvosoktól… Az altatástól és a szikétől.

- Sajnálom Lea… A műtétet muszáj elvégezni.

- Mennyi időm van?

- Szeretném minél hamarabb elvégezni a beavatkozást.

- Szerinted van még esélyem? Tudok sportolni még valaha?-ebben a pillanatban az Olimpia szót még álmomban sem mertem volna kimondani.

- Ha betartod az utasításaimat és nem ellenkezel többet lehetőséget látok abban, hogy ott legyél Szocsiban.

- Mikor legyen a műtét?-tereltem el a szót. Elővetett egy papírlapot a stócból és hümmögött.

- Két nap?

- Nem lehetne egy hét? Megszeretném látogatni a fiúkat.-tudtam, hogy ha kedves vagyok akkor talán sikerem is lesz.

- Egy hét múlva befekszel és még az nap megműtelek.

- Köszönöm Julio.-mosolyogtam rá hálásan.- Nagyon köszönöm.

- Nem kell. Csak kérlek egy hét múlva légy itt.

- Itt leszek.-bólintottam miközben felkászálódtam a székből.- Köszönöm…

… A kisebbik utazó táskámba pakolászok éppen, hogy holnap reggel haza utazzak a többiekhez egy kicsikét. Erőt gyűjtök, hogy sikerüljön a műtét és a gyógyulás… Örülnék neki, ha valamelyik fiú hosszabb ideig velem maradna, de nem lehet. Még nincs vége az idénynek és egyszerűen nekik még helyt kell állniuk. Pár pulóverrel a kezemben döcögtem a táskám felé amikor csengettek. Akár ki alapon lehet alapon indultam el ajtót nyitni és legnagyobb meglepetésemre Iker állt a küszöbömön.

- Te…?-csodálkoztam el.

- Anyu sütit csinált… és panaszkodott, hogy mostanában ki sem mozdulsz. Arra kért, hogy hozzam át neked ezt.-mutatott a tálcára.

- Gyere be.-sóhajtottam hatalmasat és elálltam az útjából. Akár mit akar azt hiszem a nyitott ajtónál kellene megbeszélnünk.

- Merre van a konyha?

- Arra.-mutattam az irányt és a kapus határozott léptekkel indult meg arra. A kanapéra dobtam a ruháimat és arra döntöttem inkább követem. Mire odaértem Iker már az asztal mellett ücsörgött. Lazán foglalt helyet az egyik széken.

- Persze… Csak nyugodtan.-forgattam a szemeimet.

- Miért kerülsz?

- Tudtommal nem kerüllek… Csak nem egy felé van dolgunk.

- Jó… Ezt megkaptam.-sóhajtott fel és az ujjaival dobolt az asztalon.- Akkor miért kerülöd anyát?

- Tudod… Nem tudom, hogy kell viselkedni az esetben ha lefeküdtem valakinek a párkapcsolatban élő fiával, akinek hamarosan gyereke születik.

- Lea…-sóhajtott azok után hatalmasat ahogy kimondta a nevemet.- Én csábítottalak el… Ha nagyon bűnöst akarunk keresni én vagyok az.

- De én is az vagyok.-lágyult el a hangom. Kinyújtotta felém a kezét és engedtem a csábításnak. Egyszerűen csak megfogtam a kezét. Most is olyan kellemesen meleg a keze, mint legutóbb.

- Voltál Julionál azóta?-kérdezett rá csendesen miközben az ujjaimmal játszott.

- Igen… Voltam…

- Mit mondott? Gyógyulsz?

- Jövő héten meg fog műteni. Minden képen meg kell műteni a térdemet.

- Jövő héten…? Akkor most hova utazol?

- Haza. Pár napot akarok csak otthon tölteni.

- De… Visszajössz ugye?-kérdezett rá Iker bátortalanul.

- Meg kell műteni… Így a válaszom igen. Visszafogok jönni, mert vissza kell jönnöm.-sóhajtottam hatalmasat. Megfogta a kezemet teljesen és kicsit húzott rajtam. Nem mozdultam meg csak kicsikét somolyogtam rajta.- Mit szeretnél?

- Ülj ide.-mutatott a combjára.-Kérlek.

Húzott rajtam még egy kicsit és lassan az ölébe ültem. Átkaroltam a nyakát és hatalmasat sóhajtottam. A derekamra csúsztatta a kezét és a homlokát az enyémnek nyomta.

- Hízelegsz.-állapítottam meg.

- Csak egy kicsikét talán.-motyogta vállat vonva.- Melyik nap fogsz befeküdni a kórházba?

- Szerda reggel… és még az nap meg akar műteni Julio.

- Bemegyek hozzád Lea.

- Jó vicc Iker.-ráztam meg a fejem.

- Szükséged van támogatásra.-túrt a hajamba. Oldalra biccentettem a fejem és bele tudott puszilni a nyakamba.

- Ezért megyek pár napra haza, hogy magamba szívjam a támogatást és ha kell előszedjem.-fecsegtem szórakozottan. Nevetett rajtam és a tarkómra csúsztatva a kezét csókolt meg.

- De én támogatni akarlak.

- Iker neked a családod mellett a helyed. Erre rájöhettél volna már.-simogattam meg a borostás arcát.- Nem mellettem.

- Most tedd félre a szex dolgot.-nézett rám szigorúan.- Szükséged van olyan emberre aki támogat.

Nem akartam, hogy tovább folytassa így megcsókoltam. Annyira tudom, hogy nem szabad… De ebben a pillanatban talán a tiltott gyümölcs a legédesebb… Tehát ő…

… Ausztriába megérkezve első utam a női csapat központjába vezetett. Bár ne tettem volna. Az edzőnk közölte akár meggyógyulok akár nem… Ő nem tud engem edzeni. Egyedül kell folytatnom vagy keresnem kell valaki mást, aki beszorít a keretébe az olimpiai szezonban. Elkeseredve döntöttem arra, hogy elmegyek a fiúkat is meglátogatom az edzőteremben. Ahogy megérkeztem a tornateremben azért egy aprócska mosoly megjelent az arcomon.

- Sziasztok Fiúk.-köszöntem mosolyogva, de hangosan, hogy észre vegyenek. Elértem a várt hatást. Pillanatok alatt elcsendesült minden és mire észbe kaptam Thomas már szorosan ölelt magához.

- Nem kapok levegőt.-paskoltam meg a hátát kuncogva, pedig a szemeimet még mindig csípték a könnyeim.

- Miért nem szóltál Lea, hogy haza jössz?-ráncolta a homlokát, miközben már Gregor ölelt, majd szépen sorba a többiek akikkel eddig is jó viszonyban voltam.

- Meglepetés.-vontam meg a vállam, majd azért átöleltem a derekát hozzá lépve.

- Jól vagy?-nézett le rám kicsikét aggódva.

- Nem igazán.-motyogtam őszintén.

- Mi történt Lea?-kérdezte Gregor a csapat egyik legsikeresebb tagja.

- Pár nap múlva megműtenek újra… Emellett az edzőmtől jövök… Mármint a volt edzőmtől… Kirakott a csapatból. Nem edz tovább akármi lesz.

- Kiraktak a csapatból?

- Hát… Burkoltam igen.

- A ro…

- Most ne foglalkozzatok ezzel. Menjetek vissza edzeni. Nem akarom, hogy Alexander megharagudjon.-utaltam a kapitányukra, aki éppen felénk tartott.- Leülök a padra csináljátok azt amit kér.-pusziltam meg Thomast és néma csendben tettem meg amit kijelentettem. Körül belül más fél órán keresztül néztem ahogy a fiúk teljes értékű edzés munkát végeznek. Hiányzik… Nagyon hiányzik nekem ez az egész. A napi kínzások a teremben… Az ugrások. A fiúk elindultak az öltözőbe én pedig egy hatalmas sóhaj után álltam fel.

- Lea várj.-szólt utánam Alexander. Meglepődtem, hogy megszólított.

- Igen?

- Jól hallottam a fiúktól, hogy kiraktak a csapatból?

- Sajnos igen.-motyogtam.- De megértem. Sérült vagyok. Talán sose tudok ugrani.

- Figyelj Lea… Van egy ajánlatom.-jelentette ki határozottan.

- Ajánlat?

- Ha megműtenek most, és sikeresen gyógyulsz gyere el újra ide és megbeszéljük a folytatást.

- Folytatást?-kérdeztem rá. Tudom… Tudom… Ebben a pillanatban hülye szőkének tűnök.

- Ha meggyógyulsz és újra edzésbe tudsz állni felkészítelek. A versenyhétvégeken természetesen ők vannak előtérben, de ha vállalod ezt a mellékes dolgot leszek az edződ. Egyszerűen hihetetlennek tűntek a szavai, de még is egyszerűen a nyakába borultam.

- Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!

4. rész

Nem szólaltam meg csak beültem a fekete Audiba. Iker is beült a volán mögé és bekapcsolta a biztonsági övét.

- Ugye nem a kórházba viszel?-kérdeztem rá bizonytalanul.

- Nem. Nem a kórházba viszlek.

- Akkor hova?

- Legyen meglepetés…

- Nem szeretem a meglepetéseket.-ráztam meg a fejem.

- Látom rajtad.-nevetett fel.- Bízol bennem?

- Bízom. Van más választásom?-döntöttem oldalra a fejemet.

- Nincs más választásod.-jelentette ki.

Hatalmasat sóhajtottam és elindította a kocsit. Sokáig nem szólaltam meg. Csak bámultam az embereket, akik mellett elhajtottunk. De láttam kis fiút biciklizni… Nagypapát aki sétálgat... Szerelmes pár akik az utca sarkon találkoztak és forró csókot váltottak. Már a várost is elhagytuk amikor megszólaltam.

- Hova megyünk?

- Nem mindegy? Azt mondtad rám bízod magad.

- Csak kíváncsi vagyok.

- Én is… És mivel hosszú az út egyezzünk meg.

- Egyezzünk meg?-kérdeztem vissza. Kényelmesen elnyúltam az Audi bőrülésében.

- Egyezzünk… Kérdezek és te válaszolsz… Vagy fordítva.

- Ti spanyolok tényleg nagyon kíváncsi természetek vagytok.

- Te pedig olyan vagy mint egy jégcsap…-összeráncolt homlokkal bámultam rá. Tudta mentenie kell a menthetőt.- Külsőd kemény… De remélem találok valami mást is.

- Valami mást?-kérdeztem rá.

- Érzékeny lélek vagy szerintem. Csak kevesen értenek meg ugye?-kérdezett rá és én csak bólintottam. Ha tudná mennyire nem értenek meg?... És mennyit szenvedtem már az életem során. Egyetlen ember aki megért talán az Thomas… Ő az egyetlen.

- Tehát kérdezhetek?-zökkentett ki az elmélkedésemből.

- Igen.-egyeztem bele. Nem veszthetek semmit se.

- Annyit tudok, hogy Lea-nak hívnak és egy a dokink.

- És azt is tudod, hogy osztrák vagyok.-mosolyogtam rá.

- Igaz… Ez is igaz. Hogy kerültél Madridba?

- Apa hozott ide. Julio az egyik barátja és szerinte a legjobb orvos a kontinensen.-rántottam meg a vállam.

- És miért kellett orvoshoz jönnöd?

- Tudod Iker ez már két kérdés.-mutattam fel az ujjaimat jelezve, hogy második kérdésnél jár.

- Tudom… Te válaszolsz is rá?

- A munkám miatt…

- Munka?

- Síugró vagyok.-sóhajtottam fel.- Elméletileg most is az vagyok még.

- Még?-csodálkozott el. Meglepett, hogy nem a síugrós részen csodálkozott el.

- A sérülésem… Nem is biztos, hogy újra ugorhatok. A síugróknál ez igazából megszokott sérülés… Vannak akik visszatudnak térni, vannak akik nem.

- Te is vissza fogsz térni.

- Szeretnék… Minden vágyam.-sóhajtottam fel. Meglepetésemre a kezét a combomon heverő kezembe csúsztatta. Nem szólaltam meg csak összekulcsoltam az ujjaimat az övével. Elmosolyodtam, hiszen kellemes érzés fogott el.

- Tudod, hogy ezt nem is lehetne igazából.-motyogtam.

- Nem baj.-vonta meg a vállát.- És mi a legnagyobb célod?

- Világkupa győzelmek…. Olimpia győzelem…

- Olimpia az jövőre lesz ugye?-kérdezett rá, mire csak bólintottam.- Hosszú idő még az. Meg fogsz gyógyulni.

- Köszönöm a biztatást… Jól esik.-motyogtam mosolyogva és megsimogattam a kéz fejét az ujjaimmal.

- Ezt nem kell köszönnöd.

- Akár hova viszel… Azt hiszem szólnom kellene az öcsédnek, hogy nem érek rá ma este.

- Szólj neki.-bólintott.

- És te? A barátnőd…?-elfelejtettem, hogy is hívják a nőt. Annyi maradt meg, hogy nem igazán szimpatikus és terhes.

- Sara?

- Igen. Tényleg úgy hívják.-motyogtam a hajamba túrva a szabad kezemmel.

- Sara nincs Madridban.

- Ohh… Akkor én most olyan másodhegedűs vagyok?

- Dehogy.-rázta meg a fejét.

- Most én kérdezek?-tereltem el a témát.

- Igen.-bólintott a kapus.

- Akkor most te is parkoló pályán vagy? Mint én?-utaltam a sérülésére. Megemelte a kezét egy pillanatra és megmozgatta az ujjait.

- Igen. Most még igen. De szeretnék bekerülni a kezdőcsapatba újra.

- Ha a világ legjobbjai közé tartozol szerintem menni fog.

- Azért csinálom, mert szeretem.-vonta meg a vállát. Egész úton beszélgettünk, de leginkább csak a sportjainkról. Hogy ki miért kezdett el sportolni és miért pont ezt választotta. Nem zavart, hogy a keze a combomon pihen. Hiába akarnám letagadni… Élvezem egy olyan férfi társaságát akinek barátnője van… És gyereke lesz hamarosan. Az úton pötyögtem Unainak egy sms-t, hogy fontos dolgom akadt és így át kell tennünk a találkozót egy másik napra.

- Meddig megyünk még Iker?-nyújtóztam hatalmasat az ülésben.- Elgémberedett már minden tagom… és éhes vagyok.

- Fél óra. Bírd még ki.-nevette el magát.

- Lassan Afrikába kötünk ki ugye tudod? Hova viszel? Remélem Valenciánál megállunk.

- Tényleg Valenciába akarlak vinni így nem kell félned.-forgatta a szemeit.

- És a vacsora?-kérdeztem rá ártatlan boci szemekkel.

- Természetesen elviszlek vacsorázni is.

Nevettem rajta. Így ránézésre azt hiszem ő is élvezi a társaságomat. Vagy legalább is remélem, hogy nem képzelődök. Megszólalt a mobilom, de egyszerűen kinyomtam, hiszen az apám keresett… És biztos vagyok benne azért hív, hogy leszúrjon azért mert ma megléptem Julio elől.

- Ki volt az?

- Csak az apám. Ma nincs kedvem beszélni vele.-rántottam meg a vállam.

- És mit szeretnél vacsorázni ma?

- Igazából? Valami egészségtelent.

- Hamburger és sült krumpli?

- És nagy adag csoki öntetes fagyival.-bólogattam és tudtam melyik étterem láncra gondol.

- Ha szeretnéd.-nevetett fel.

- Nagyon szeretném.

- Hölgyem… Kérése számomra parancs.-tette ki az indexet és lefordult az autópályáról. Leparkolt a benzinkút melletti gyorsétterem mellett. Besétáltunk és leültem az asztalhoz. Iker ment el megvenni a kajáinkat. Kértem egy nagy adag hamburgert, sült krumplit, fagyit egy nagy kólával. Ma nem akartam az alakomra figyelni… Hiszen általában a tengeri malacok is többet esznek nálam. Figyeltem az embereket. Engem természetesen nem ismernek fel… Eddig talán a kapust se ismerték fel… Vagy csak illedelmesen úgy tesznek, mint ha nem ismernék fel.

- Meghoztam a kaját.-tette le elém a tálcát ami meg volt pakolva a kért dolgokkal.

- Köszönöm.-mosolyogtam rá hálásan.

- Lea már bocsi… De ilye apró nő, mint te… Hogy bír megenni ennyi szemetet?

- Egy: Te is ugyan ezt eszed… Kettő: Mindig éhezek. Keményen fognak minket.

- Kérdezhetek?-lepett meg, hogy nem a kaja témát feszegeti tovább. Bólintottam.- Család?

- Apa a családom és a csapattársaim. Anyám lelépett.

- Sajnálom.

- Jobb ez így.-vontam meg a vállam. Pár percig némán falatoztam tovább. Megint megszólalt a mobilom, de kinyomtam ismét.

- Mit szólnál hozzá ha készítenék rólad egy képet és feltöltenéd twiterre. Megnyugodnának a barátaid és apukád is, hogy jól vagy.

- Utána pedig egyszerűen kikapcsolom a telefonomat.-fejeztem be a gondolatait, miközben átnyújtottam neki az említett dolgot. A kapus bólintott és készített egy képet rólam, amin mosolygok. Végül tényleg feltöltöttem a képet a netre egy egyszerű smile kíséretében. Végül kikapcsoltam és eltettem a telefont.- Így ni.

- Flúgos lány.-kuncogott rajtam Iker, de csak megrántottam a vállam. Ilyen vagyok. Ha nincs kedvem úgy se beszélek senkivel.

Vacsora után még mindig tovább álltunk. Iker szerint már tényleg csak 20 percre voltunk a meglepetésétől. Mit ne mondjak? Szinte elrabolt a fővárosból… Most pedig itt vagyunk valahol Valencia környékén. Sose jártam még erre… És ki kell jelentenem jó a társaságom is. A kocsiban halkan duruzsolt a zene és Iker mosolyogva figyelte az utat. Pár pillanatig az arcát bámultam, majd megfogtam a csuklóját és magamhoz húztam. Gondosan a combomra helyeztem vissza a hatalmas férfi kezet. Ha eddig itt volt miért ne maradhatna itt továbbra is?

- Most mit mosolyogsz?-érdeklődtem csendesen.

- Csak úgy… Minden olyan kellemes.

- Minden?-kérdeztem rá újra.- Alig ismerlek.

- Már sokkal jobban, mint reggel óta.

- Ez igazából igaz.-kuncogtam.

Végre megérkeztünk azt hiszem. Iker lehúzódott az út szélére és ahogy leállította az autót megkerülte a kocsit. Gondoltam, hogy a mankóimat fogja átadni nekem, de tévedtem. Egyszerűen csak kezet nyújtott nekem és óvatosan betámogatott a házba… Pont úgy csinálta, mint ahogy az étteremnél tette.

- Iker hol vagyunk?

- Ez egy ház.

- Rájöttem.-dohogtam, miközben nem engedte, hogy megálljak és levegyem a lábamról a cipőmet. Azt hiszem a terasz felé tolt mind végig.- miért jöttünk ide?

- Madridban depressziós vagy és kiakartalak zökkenteni.

- Ennyire kiismertél?

- Igen.-mosolygott rám.- Nem vihetlek haza Ausztirába… De remélem itt is jól fogod érezni magad.

Meghallottam a tenger morajlását… És hatalmasat szippantottam a levegőből, amin érződött a sós víz fura illata… Vagy csak én érzem ezt. Ahogy körbe néztem először csak a sötétséget láttam… Majd megpillantottam a fekete égbolton a teliholdat. Valahogy ebben a pillanatban gyönyörűnek tartottam a látványt. Megtámaszkodtam a korlátban és örültem, hogy Iker is velem tartott. Megkapaszkodott mellettem úgy, hogy neki dőltem a mellkasának.

- Köszönöm.-suttogtam.

- Bármikor.-mosolygott rám.- De nem fázol?

- Picit… De nem zavar.

- Nem akarom, hogy megfázz.-fordított meg.

- Meddig maradhatunk itt?-kérdeztem rá csendesen.

- Holnap haza kell mennünk. El kell menned az orvoshoz.

- Majd… Ne rontsd el a hangulatot.-simogattam meg a borostás arcát.- Kérlek.

- Rendben.-bólintott komolyan és homlokon puszilt. Még mindig az arcán pihent a kezem. Annyira tudom, hogy nem kellene ezt tennem még se tudom megállni. Az arcáról a tarkójára csúsztattam a kezemet és lehúztam magamhoz. Annyira tudtam pipiskedni, hogy megcsókoljam. Nem teperhetem le azonnal… Amúgy is… Ha ellök magától nézhetek… Eszmélnem kellett, hogy nem teszi meg… Még is abban a pillanatban kapcsoltam… Elléptem tőle.

- Sajnálom. Elment az eszem.-motyogtam zavaromban. Tényleg. Nem tudtam másra fogni, hogy egy pillanatra zárlatos lett minden a fejemben. Iker elkapta a kezemet és visszahúzott magához. Szólnom kellett volna valamit, de egyszerűen nem ment. Az ajkaimra tapadt és szenvedélyesen csókolni kezdett… Nem hiszem, hogy gondolni akar a következményekre… És ebben a pillanatban én sem. Lassan tolt az ajtó felé. Teljes mértékben akartam azt a helyzetet ami ezek után alakulni fog. A hálóban neki tolt a falnak és lassan vetkőztetett le. Határozott… Szenvedélyes és ebben a pillanatban engem akar… Csak is engem… 

3. rész

Reggel azt álmodtam, hogy csengettek… Ez hülyeség… Ki a fene jönne pont hozzám? Az oldalamra fordultam és a nyakamig felhúztam a takarómat. Aludni akarok még… De nem álmodok… Tényleg csengettek… Itt… A telefonomért nyúltam és megnéztem az időt… Ebben a pillanatban jutott eszembe. Thomas és a csomagjaim. Bele bújtam a köntösömbe és kidöcögtem ajtót nyitni. Teljesen kiment a fejemből a csapattársam érkezése. Persze. A tegnapi nap mindent kivert a fejemből.

- Na végre. Azt hittem apád rossz helyre küldött.-dohogta morogva. Végig néztem az arcán. Kicsit nyúzottnak tűnik és karikásak picikét a szemei. Közelebb léptem hozzá és megöleltem. Szerencsére ölelt ő is.

- De jó, hogy itt vagy.

- Lea be is engedsz a házban vagy a küszöbön ölelgetsz?-kérdezte némi mosollyal mire kapcsoltam én is. Beengedtem az ajtón és miután kibújt a kabátjából és a cipőjéből sétált velem a nappaliba. Örültem, hogy itt van.

- Mikor indult a géped?

- Kocsival jöttem Lea.-sóhajtott hatalmasat.-Annyi mindent pakolt össze az apukád, hogy egyszerűbb volt kocsival jönni.

- Akkor már este elindultál?-ültem le mellé.

- Nagyjából.-láttom rajta, hogy több is nyomja a lelkét.

- Figyelj Thomas. Kicsit összeszedem magam.-mutattam végig magamon utalva arra, hogy nem ártana valamit magamra vennem.- Ha éhes vagy szomjas vagy a konyhát megtalálod arra. Találsz mindent szerintem. Csak 10 percet kérek.

- Menj csak. Nem rohanok el.-mosolygott rám és a magam gyorsaságával besétáltam a szobámba. Amilyen gyorsan csak tudtam emberi külsőt varázsoltam magamnak. Melegítőbe bújtam csak, hiszen olyan ruhát akartam viselni ami kényelmes. A hajamat csak összefogtam és kisétáltam a barátomhoz újra. A kanapén feküdt és a szemei csukva voltak. Talán elaludt így próbáltam halkan közlekedni a mankókkal. Természetesen nem sikerült, hiszen nagyobb hangzavart sikerült csapnom, mint vártam.

- Francba.-morogtam.

- Nem alszok.-sóhajtott hatalmasat a kanapén nyújtózkodva.

- Sajnálom. Csendes akartam lenni… De ez az átkozott mankó…-motyogtam. Szívem szerint kihajítanám az ablakon az előbb említett dolgokat, hiszen se vele se nélküle nem tudok rendesen járni.

- Gyere ide.-kért meg csendesen. Talán látta rajtam, hogy bármelyik pillanatban elsírom magam. Nem igazán vagyok sírós alkat. Leginkább a reménytelenség az ami bármikor kitud készíteni. Azonnal engedelmeskedtem a hívásának és gondolkozás nélkül mellé feküdtem. Vállára hajtottam a fejemet, ahogy az oldalamon foglaltam helyet.

- Bocsánat… Csak utálom ezt.-kértem elnézést a ki nem mondott szavakért, hiszen csak a fejemben voltak jelen, de tudom tudja mi járt a fejemben.

- Fel fogsz épülni. Ott leszel az olimpián és aranyat nyersz nekünk.

- Egy második műtéttel nem hiszem.-ráztam meg a fejem.

- Meg akarnak műteni újra?-csodálkozott el.

- Julio nem mondta még biztosra… De tudom… amilyen szerencsés vagyok úgy is megfognak műteni.-húztam el a számat.

- Bízz magadban Lea.

- Miért nem a kezem tört el hmmm?-néztem fel rá.- A kezemmel nem csinálok semmit se.

- De bolond vagy.-rázta meg a fejét.

- De miért? Nincs igazam? Ha a karom tört volna el a szezont is betudtam volna fejezni.

- Igazad van ezt belátom.- bólintott, de egyszerűen a fülem mögé tűrte a kósza hajtincseimet.- De nem a kezed sérült. Hanem a szalagok szakadtak el a térdedben, mint általában minden síugróval megtörténik ez pályafutása során legalább egyszer.

- Jó… Jó ezt tudom… És a síugrók 60%-nak ez okozza a karrierje végét.-tettem hozzá nagy bölcsen.

- Ne légy már pesszimista Lea.

- Jó…jó…-hagytam rá.- Inkább mesélj. Mi van otthon? Miért veszekedtetek már megint?

- Nem tudom. Kristina mióta megszületett Lilly egyszerűen megbolondult… Jobb szót már nem tudok kitalálni rá.-fintorgott.

- Megtudjátok oldani.-simogattam meg az arcát.

- Nem hiszem… Lea azt hiszem beadom a válópert.

- Mit mondtál Thomas?-könyököltem fel és azt hittem rosszul hallok.

- Jól hallottad…Ez az egész úgy elromlott már, hogy nem tudjuk visszacsinálni… És nem is akarom. Ha a lányomnak úgy lesz boldog élete, hogy a szülei elválnak legyen…. Benne vagyok.

- Megfogod bánni.

- Nem… Nem hiszem.-jelentette ki határozottan. Nem tudtam mit mondani neki csak visszahajtottam a fejemet a vállára… Órákat töltöttünk így… Csendben és egyetlen szó nélkül. Talán mind a ketten elaludtunk… Thomasra ráfért a pihenés, az egész éjszakás vezetés miatt és tudom szintén ugyan ennyit fog vezetni haza felé is. Nekem pedig egyszerűen jól esett, hogy valaki ölel álmomban, hiszen lassan 4 éve nem volt kapcsolatom… Akikkel az elmúlt négy évben próbálkoztam igazi őstulkok voltak és az elmúlt időszakban feladtam. Inkább ne legyen senkim mint hogy csak bosszúságot okozzanak nekem.

Nem tudom mennyi idő múlva ébredtem fel, de a nyakamat és a vállamat erőteljesen elnyomtam. Még is meglepetésként ért, hogy a másik oldalamon fekszek és Morgi hátulról ölel át.

- Thomas….-böktem meg, hogy engedjen el. De nem mozdult.- Morgi.-böktem meg másodjára kicsikét erősebben és szerencsére kapcsolt.

- Mi az?-morogta még mindig csukott szemmel.

- Elaludtunk.

- Tudom.

- Délután négy óra van. Indulnod kell vissza.

- Muszáj?-dünnyögte, mint egy öt éves kisfiú.

- Igen muszáj.-böktem meg ismét.

- Még aludni se hagysz.-nyögött fel és engedett a nyomásomnak. Tehát hajlandó volt felkelni és haza menni a családjához. Tudtam kötelességem haza küldeni, de még is kicsit bántott, hogy most már megint egyedül maradok, hiszen kérdéses mikor is látogat meg bárki is otthonról…

… Lassan egy hét telt el ahogy egyedül maradtam. Nem mondanám, hogy rossz egyedül lenni… És talán nem is vagyok teljesen egyedül, hiszen Maria naponta hozz nekem vacsorát meg egyszerűen csak benéz, hogy velem minden rendben van-e. Holnap Juliohoz is el kell mennem, hiszen a kezelések kezdésének időpontját kell megbeszélnünk. Tudom kicsit erőltetem a gyógyulást, de azt érzem muszáj. Itthon is a kelleténél többet erőltettem a lábamat, de ebben a pillanatban azt érzem bírom is. Csengettek… Mosolyogva indultam el ajtót nyitni, hiszen kíváncsi voltam ki jött hozzám. Ahogy az ajtót kinyitottam meglepődve, de mosolyogtam tovább, hiszen a legfiatalabbik Casillas állt a küszöbömön.

- Unai szia. Mit keresel itt?

- Szia Lea. Csak kíváncsi voltam, hogy vagy.

- Jól. Gyere be.-engedtem be. Unai követett egészen a nappaliig. Lehuppant a kanapéra.

- Kérsz valamit?-kérdeztem rá, de csak megrázta a fejét. Körbe nézett a lakásban.

- Szép.

- Csak vendégségben vagyok itt. Apa barátjáért a ház aki megengedte, hogy itt lakjak addig amíg meggyógyulok.

- Nem akarok tapintatlan lenni… De mi történt veled igazából?-felsóhajtottam. Tudtam, hogy én hiába akarom titokba tartani úgy se lehet és amúgy is felesleges.

- Síugró vagyok.-feletem teljesen őszintén.- Egy versenyen buktam és térdszalag szakadásom lett. Sajnos nem részleges szakadás.-húztam el a számat.- Megműtöttek és most várnom kell… Talán újra megműtenek… Talán nem.

- Síugró vagy.-gondolkozott el.

- Tudom… Nektek nem mond ez semmit se.-ráztam meg a fejem. Kinyújtottam a lábamat és végig mérte a rögzítést a térdemen.

- Nem igazán ismerem a téli sportokat…

- Nem lepődök meg ezen.

- De vagány…-Szaladt fülig  a szája amivel engem lepett meg leginkább.

- Tessék?-csodálkoztam el.

- Itt Spanyolországban senki se tudja milyenek az igazi téli sportolók… Erre itt vagy te…

- Egy félig nyomorék síugró… Tapsot neki.-fintorogtam, mire Unai először elkomorodott, majd vigyorogni kezdett.

- Fura humorod van az tuti.

- Bocsi. Az otthoni barátaim már hozzá szoktak.-ültem át mellé a kanapéra.

- Teszünk róla, hogy itt is legyenek barátaid.

- Köszi Unai, de nem szeretnék annyi időt itt tölteni, hogy barátaim is legyenek.

- De addig se hagyom, hogy itt kuksolj a négy fal közt. Ki kell mozdulnod.-mosolygott rám.

- Unai nem ismerlek igazán jól… De azt hiszem tervelsz valamit.

- Holnap eljöhetnél velem kicsikét szórakozni.

- Holnap orvoshoz kell mennem.-húztam el a számat.

- És orvos után? Vacsora valahol…

- Unai te randizni hívsz engem?-kérdeztem rá.

- Nem… Inkább csak barátkozni akarok. A randi szóra elriasztanálak.

- Ha csak barátkozni szeretnél benne vagyok.-bólintottam mosolyogva.

Nevetett rajtam és még maradt egy ideig. Megnéztünk valami idióta filmet. Unai valamikor éjfél után hagyott magamra. Kellemes társaság be kell vallanom. De nem engem, hogy több legyen ebből…

…Csendesen sétáltam végig a kórház folyosóján. Utálom a kórházakat… Nem kimondottan ezt a kórházat. Inkább minden kórházat…Rossz érzés fog el… A szagoktól… Pedig egyenesen hányingerem lesz. Felértem arra az emeletre és a rendelő előtt Ikert  pillantottam meg. Már megint itt futunk össze.

- Szia.-köszöntem csendesen és leültem mellé. Vagy is egy szék különbség volt köztünk. Felkapta a fejét a hangom hallatán.

- Szia… Lea ugye?

- Igen. Úgy hívnak.-bólintottam. Legalább a nevemre emlékezett valamennyie.

- Hogy kerülsz ide?

- Az orvoshoz jöttem.-böktem a lábamra. Csak bólintott majd az ajtóra nézett. Tudom. Ezt a beszélgetést nem kell erőltetni. Egyszerűen teljesen felesleges. Szerintem nem vagyok szimpatikus neki. Főleg a múltkori orvosi találkánk miatt. De még is kínosnak éreztem a csendet.

- Neked miért kell ide járnod?-szólaltam meg csendesen. Csodálkozva nézett fel rám. Elkaptam a tekintetemet. Talán tényleg hiba volt hozzá szólnom.

- A kezem miatt.-emelte fel.- Januárban eltört egy meccsen?

- És azt, hogy sikerült összehozni?

- Miért vagy rá kíváncsi?-kérdezett vissza.

- Csak kíváncsi vagyok… És nincs kedvem rákeresni a neten, ha te itt vagy mellettem és személyesen is elmesélheted.-rántottam meg a vállam teljesen őszintén.

- Az egyik meccsen eltört a kezem, mert megrúgott véletlenül a csapattársam.

Elhúztam a számat látványosan.

- Ezt nevezik szívásnak.-fintorogtam.

- Fura egy lány vagy.-jelentette ki diplomatikusan.

- Miért mondod most ezt?

- Csak úgy… Ami a szíveden az a szádon?-kérdezett rá. Megrántottam a vállamat csak és a lábamra néztem és megmozgattam az ujjaimat.

- És veled mi történt?

- Az nem lényeges. Uncsi sztori.

- Valamennyire csak érdekes, ha már az öcsém randira hívott téged.

- Te ezt…?-csodálkoztam el.- És amúgy is, nem randi. Csak egyetlen barátom lesz talán.

- Szerintem randi.

- Nem randi.-jelentettem ki. Zokon esik, hogy randinak hívja azt amit én nem is tekintek annak.

- Az ujjad köré csavartad az öcsémet.

- Nem hagynád abba?-csattantam fel. Iker sunyin vigyorgott rám csak, ami igazából bosszantott is.

- Most miért?-tette fel ártatlanul a kérdést, amivel csak bosszantott igazából.

- Mert nem akarok az öcsédtől semmit. Jobb esetben pár hét és elmegyek ebből a városból szerencsére és vissza se jövök.

- Miért gyűlölöd ezt a helyet? Ezt a várost?

- Nem gyűlölöm… Csak nem ez az én otthonom.-rántottam meg a vállam.

- És nem gondolod, hogy okkal kerültél ide?

- Nem azért kerültem ide, hogy új életet kezdjek. Hanem leestem arról a rohadt sáncról és elszakadtak a térd szalagjaim és apám nem bízott azokban az orvosokban akik megműtöttek. Tehát nem azért jöttem ide, hogy randizzak… Meg élvezzem a várost… Hanem azért, hogy az a szar…-rángattam meg a merevítőt.- Lekerüljön a lábamról és haza menjek oda ahova tartozok.

Néma csend telepedett ránk és Julio megjelenése zavarta meg ezt a kínos csendet. Szerencsére a focistát hívta be először és egyedül maradtam. Valami bekattant a fejembe. Nem akarok itt maradni. Eszem ágában sincs. Tudom, hogy Julio el fogja köpni apámnak, hogy leléptem a megbeszélt időpontos „kezelésről”. Azonban ha ott maradok kiborulok. Bár most is nagy az esély rá… Céltalanul indultam el a városban. Azt tudom, hogy előbb utóbb elfogok tévedni, de nem érdekel. Leroskadtam végül egy padra és az arcomat a tenyereim közé temettem. A macskaköves járdát bámultam a talpam alatt. Nem tudom mennyi idő telt el és mennyit ültem egyedül a padon, amikor egyszerűen csak mellém ült valaki.

- Vissza kellene menned az orvoshoz.-szólalt meg csendesen.

- Iker… Hagyj békén.-töröltem meg az arcomat.- Nem megyek vissza.

- Julio vár rád.

- Nem érdekel. Nem megyek vissza… Meg hogy a fenébe találtál rám?- esett le az a bizonyos tantusz.

- Csak kérdezősködtem az emberektől.-rántotta meg a vállát. Szipogva töröltem meg az arcomat mire ő átnyújtott nekem egy zsepit.

- Köszönöm.-suttogtam.

- Visszaviszlek a kórházba.

- Nem megyek vissza.-jelentettem ki.- Haza akarok menni.

- Akkor haza viszlek.-felelte csendesen.

- Nem oda akarok menni haza. Hanem haza… Ausztriába.-motyogtam újra a tenyereim közé temetve az arcomat.

- Megoldjuk, hogy jól érezd magad.-pattant fel a padról kezet nyújtva felém. Csodálkozva néztem rá, majd még is megfogtam a kezét.

- Nem hiszem, hogy tudsz ezen segíteni.

- Csak bízz bennem.-kért csendesen és mosolyogva. Megráztam a fejem… Hihetetlen, hogy gondolkozás nélkül mentem vele… 

2. rész

Két napja vagyok egyedül ebben a hatalmas városban. Nincs erőm kimozdulni a házból. Fekszek az ágyban és a plafont vagy a tv-t bámulom. Szánalmas vagyok tudom, de azt hiszem ebben a pillanatban megérdemlem. Valamilyen bugyuta rajzfilm ment a tv-ben amikor megszólalt a mobilom. A párna alól halásztam elő a készüléket és egyszerűen a fülemhez emeltem a készüléket.

- Igen?-kérdeztem csendesen.

- Szia Lea. Hogy vagy?-hallottam meg a csapattársam Thomas Morgenstern hangját. A fiúkkal vagyok leginkább jóba és nem a saját társaimmal.

- Pocsékul. Haza akarok menni.

- Hallgass apukádra.

- Beszélték vele?-csodálkoztam el.

- Igen. Holnap megyek hozzád. Megkért, hogy vigyem el neked a cuccaidat.

- Te pedig elvállaltad?

- Igen.

- És a lányok Thomas?-utaltam a feleségére és a kis babára.

- Lillyt szívesen magammal vinném. Kristina pedig Kristina.

- Veszekedtetek?-kérdeztem csendesen. A csapatból senki se tudja, hogy a feleségével és gyermeke anyával több hete folyamatosan vitatkoznak.

- Igen. El kell innen szabadulnom. Megőrülök.

- Lilly miatt.-a kis lányára gondolok.- Meg kell próbálnotok. Kijavítani mindent.

- Félek, hogy ezt már nem tudjuk kijavítani.

- Thomas… Ne mondj ilyet kérlek. A családod… A feleséged… És a kis lányod. Küzdened kell értük.

- Megpróbálok. Holnap érkezek valamikor a cuccaiddal. Addig is pihenj… És egyél!-szólt rám fenyegetőzve. Elnevettem magam.

- Igen is apuci.-mosolyogtam még mindig.- Holnap találkozzunk.

- Igen. Szia Lea.-köszönt el tőlem és megszakította a hívást. Igaza van Thomasnak. Kajálnom is kellene, hiszen az elmúlt két napban nem sok mindent ettem. Legalább nem hízok el. Nagyot sóhajtva vettem magamhoz a mankóimat és döcögtem a táskámhoz, hogy előhalásszak belőle pár tiszta ruhát…

… Kora délután vettem erőt vettem magamon és kimerészkedtem a házból. Farmert viseltem és egy egyszerű felsőt farmer kabáttal. Azt hiszem keresek valami éttermet. Hiszen most már korog a gyomrom is azért. Találomra elindultam az egyik irányba. Szerencsére elboldogulok ezekkel a vackokkal.

- Minden rendben kis drágám?- szólalt meg egy nő mögöttem spanyolul. Körbe néztem hirtelen, de mivel csak én vagyok itt azt hiszem nekem szólt. Lassan fordultam meg és pillantottam meg egy idősebb nőt.

- Köszönöm. Minden rendben velem.-mosolyogtam rá.

- Segíthetek valamiben?-lassan lépett közelebb hozzám. Jobban szemügyre tudtam venni…  Idősebb nő áll előttem, de még is szépnek tudnám nevezni leginkább. A szemei körül apró kis ráncok jelentek meg ahogy mosolyog rám.

- Igazából… Tudja két napja vagyok itt a városban…És valami éttermet keresek itt a közelben.

- Két napja nem ettél semmit?-csodálkozott el.

- De-de.-vágtam rá, hiszen nem akartam égetni magam, hogy amiket én ettem minden volt csak nem rendes kaja.- Csak már nagyon éhes vagyok…

- Hogy hívnak kedves?

- Lea Roderich.-nyújtottam kezet neki illedelmesen.

- Maria Casillas.-mutatkozott be. Valahonnan ismerős volt talán a Casillas név… De mindegy. Hiába töröm a fejem úgy se fogok rájönni.- Kedveském…-becézett még is hiába mutatkoztam be neki, azonban ezzel még is mosolyt csalt az arcomra.- Itt lakok a férjemmel.-mutatott egy édes kis családi házra és így konstatálni tudtam, hogy szomszédok vagyunk.- Szeretném, ha velem jönnél. Ebédről maradt ki egy kis étel és szeretném ha vacsorára is maradnál.

- Maria…-tegeztem le gondolkozás nélkül, majd még is próbáltam korrigálni kicsit..- Nem akarok a gondjára lenni.

- Dehogy vagy a gondunkra.

- De…

- Szívesen látott vendég vagy. A fiaim jönnek haza és az egyikük hozza a barátnőjét is.

- Akkor tényleg nem jó ötlet, ha ott leszek.-ráztam meg a fejem.

- Erről nem nyitok vitát. Ebéd most… Vacsora később.-kezdett el terelni a kapu felé.

… Egész délutánt Mariaval töltöttem. Először kaptam egy nagyon finom ebédet. Majd mind végig ott maradtam a konyhában. Bár nem sok mindent tudtam segíteni. Egyszerűen csak ücsörögtem az asztalnál és beszélgettünk… Beszélgettünk… Megkért, hogy meséljek magamról és arról hogyan is kerültem ide. Nem mondtam el a teljes igazságot. Csak annyit mondtam, hogy egy sí balesetben sérült meg a lábam. Majd ő mesélt a családjáról. A férjéről… A fiairól.

Az idősebbik fia híres itt Spanyolországban, és a barátnője is. Nem kérdeztem rá, hogy mi a foglalkozásuk. Nem igazán voltam rá kíváncsi. Ha sokáig maradok itt akkor úgy is meg fogom tudni.

- És Lea… Van családod?

- Édesapám a családom.-mosolyogtam vállat vonva.

- Édesanyád?

- Elhagyta apát és azóta nem hallottunk róla. Nem is baj. Jó így az életünk.-ráztam meg a fejem. Ahogy megérkezett a férje és ő is illedelmesen bemutatkozott nekem. Jól esett, hogy ilyen kedvesek velem. Segítettem megteríteni. Jól esett segíteni és kicsit mozogni is. Hét óra előtt pár perccel hallottam nyitódni az ajtót legelőször. A konyhában ácsorogtam így nem láttam senkit se. Csak hallottam vidám beszédet és két idegen hangot. Ezek szerint az a fiú jött haza akinek barátnője is van. Lassan bicegtem azt ajtó felé, hiszen be kell mutatkoznom. Főleg, hogy én is vacsora vendég leszek. Az érkezők már a kanapén ücsörögtek. Maria észre vett és rám mosolygott.

- Gyere csak Kedveském.-nyújtotta felém a kezét, én pedig lassan elindultam felé. Valahogy kedvessége erőt adott nekem. Hirtelen bíztam meg benne… De a zsigereim azt súgják nem baj. Ő egy rendes és kedves ember. Éreztem mindenki engem bámul.

- Beszeretném mutatni Leat. A szomszédba költözött egyedül…-mesélte Maria, mire a férfi közbe szólt.

- Miattad nem fogadott az orvosom… És miattad büntetett meg az edzőm.-dohogta.

- Iker…-ripakodott rá az édesanya.

- Biztos… Nem tudom, hogy ki vagy… Így azt se tudom miről beszélsz… De sajnálom.-rántottam meg a vállam.- Lea Roderich vagyok.-nyújtottam kezet felé. A férfi előttem egy pillanatig habozott, majd a kanapén ücsörgő nőjére pillantott, aki nagy kegyesen talpra állt.

- Iker Casillasnak hívnak. Ő pedig a barátnőm Sara. Sara Carbonero.

Kezet fogtam a nővel is, aki csak egy picikét biccentett. Ekkor nyílt újra az ajtó. Összerezzentem, hiszen el is felejtettem, hogy még jön valaki.

- Bocsi a késésért. Csak elbeszéltem az időt a srácokkal. Reméltem nem késtem sokat.-fecsegett folyamatosan. Csak akkor hallgatott el amikor megtorpant a nappali ajtajában és végig nézett a társaságon.- Hű-ha.

- Azt hittem sose érsz ide.-dohogta Iker.

- Ohh… Az én tökéletes bátyám.-forgatta a szemeit.

- Fiúk! Viselkedjetek. Vendégünk van.-szólt rájuk az édesapjuk ami miatt elmosolyodtam. Olyan volt ez a helyzet, mint ha két gyerek pimaszkodna egymással.

- Tényleg…-jelent meg előttem hirtelen az előbb említett személy.- Unai Casillas vagyok. De ezt gondolom már sejted. A fél isten öcse.-bökött a testvérére.

- Lea…-mutatkoztam be.- És fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.

- Komolyan nem tudod miért mondja ezt?-szólalt meg a nő a kanapén ülve.

- Nem. De most már kíváncsi vagyok.-húztam ki magam a mankóimon támaszkodva.

- A Real Madrid csapatának vagyok a kapusa.

- Aha… Foci…-gondolkoztam el hangosan.- A foci nem más, mint két csapat férfi rohangál egy labda után.-rántottam meg a vállamat. Tudom ez amolyan szánalmas válasz. Unai hangosan kacagni kezdett, de még az apukájuk és elmosolyodott. Szerencsére Maria az asztalhoz hívott mindenkit. Nehezen tudtam elindulni. Ma már túlságosan megerőltettem… Vagy is helyesen fogalmazva nem pihentettem annyit amennyit előírt az orvos.

- Jól vagy?- lépett hozzám Unai. Meglepett egyszerűen, hogy észre vette a gondjaimat.

- Persze.-mosolyogtam rá. Együtt sétáltunk az asztalhoz és a legfiatalabbik Casillas udvariasan kihúzta nekem a széket és a mankóimat is biztonságba helyezte. A vacsora alatt néma csendben voltam. Inkább figyeltem ahogy a család beszélget. Szerencsére minden szavukat értettem. Már az is jó volt, hogy ma este nem kell egyedül kuksolnom abba a hatalmas házban.

- Anyu… apu… Mondani szeretnénk valamit Saraval.-szólalt meg Iker már a desszert alatt. Mindenki rájuk figyelt. Még én is. Annyira komoly és hivatalos ez az egész.

- Baj van?-kérdezett rá Maria aggódva.

- Nem. Egyáltalán nincs baj.-rázta meg a focista mosolyogva a fejét.- Csak egy nagyon jó hírünk van. Unokátok lesz.

Mindenki elhallgatott és a szerelmes párra figyelt. Igazából most már nem gondolom azt, hogy itt lenne a helyem. Ez családi dolog és minden vagyok csak család tag nem. Természetesen gratuláltam én is a párnak, majd beadtam azt a dolgot, hogy fáradt vagyok és haza szeretnék menni. Maria marasztalni próbált, de én nyertem. Csendesen indultam el a bejárat felé, hogy felvegyem a cipőmet és a kabátomat.

- Segíthetek?-szólalt meg Unai.

- Köszi. De azt hiszem ez menni fog.-mosolyodtam el. Udvarias fiú és kedves is velem, ami a maga valójában jól is esik. Hiába ellenkeztem volna segített felvenni a cipőmet és a kabátomat is felsegítette.

- Haza kísérlek.-jelentette ki büszkén és ezzel ismét mosolyt csalt az arcomra. Hiszen csak az utca túl oldalára kell átkísérnie. Az első pár lépést némaságban töltöttük, hiszen én csak arra figyeltem, hogyan rakom egy mellé a mankóimat.

- Bocs a kellemetlen estéért.-szólalt meg végül a spanyol.

- Nem volt kellemetlen.

- Dehogy nem. Az volt.

- Nem vagytok hozzá szokva, hogy anyukátok ennyire rendes és segít másokon.-vontam meg a vállam mosolyogva.

- Lehet…

- Akkor te most nagybácsi leszel?-kérdeztem rá.

- Azt hiszem ezt jelenti.-biccentett szemeit forgatva.

- De ez jó dolog.

- Nem bírom Sarat.-rántotta meg a vállát.- De a bátyámnak ő kell…

- Úgy tűnik ő kell.-helyeseltem.

- Talán, de mindegy. Ha így gondolja legyen… Leszek nagybácsi.

- Mint ha lenne választásod.-kuncogtam.

- Lea… Kérdezhetek valamit?-pislogott rám. Hasonló kiskutyaszemei vannak, mint a bátyának.

- Persze… Bármit kérdezhetsz Unai.-bólintottam csendesen.

- Találkozzunk máskor is?

- Anyukádék szomszédja vagyok még egy ideig. Szerintem találkozni fogunk még.-mosolyogtam rá.- Jó éjszakát.-köszöntem el tőle és besétáltam az ajtón.