8. rész

Lassan egy hónap… Igen egy hónapja műtöttek meg, de még is az elmúlt napokban tudtam elkezdeni a kezeléseket. Gyógytornára kell járnom még első sorban…Utána elektromos kezelés… Más fél hónap múlva talán egy alap edzés programot elkezdhetek, de első sorban erről majd még Julio dönt az idő múlásával. A városban sétálok a mankóim társaságában. Venni akarok pár ruhát magamnak. Madridban pillanatok alatt beköszöntött a tavasz és ezzel együtt számomra a meleg. Nálunk a hegyekben ritkán van ilyen idő… És így nem is voltam felkészülve rá. Az elmúlt napokban jól érzem magam. Kivirultam… Talán azért, hogy minden jó irányba halad. Egy szatyorra a kezembe léptem ki az üzletből és meglepetésemre pontosan Ikerrel találtam magam szembe.

- Szia.-köszöntem csendesen, de még is mosolyogtam rá.

- Lea… Szia.-csodálkozott el.- Hogy kerülsz ide?

- Csak egy kicsit vásárolok. Nincsenek nyári ruháim.-forgattam a szemeimet.

- És… Hogy vagy?

- Jobban. Sokkal jobban. Sikerült a műtét. Gyógytornára járok.

- Lea nincs kedved meginni velem egy kávét?

- De… Van.-mosolyogtam rá.

Nem tudom miért mentem bele, hiszen lassan egy hónapja nem láttam. Nem beszéltünk és nem is kerestük egymást. Szándékosan tudom jól. Nem lett volna jó dolog. Egy közeli kávézóba mentünk ahol mind a ketten kértünk egy feketét és először néma csendben vártunk, hogy megszólaljunk… Vagy is valaki elkezdje az egész beszélgetést.

- Örülök, hogy Minden rendben veled.

- A körülményekhez képest jól vagyok.-bólintottam mosolyogva. A habos kávét kavargattam amit elém rakott a pincér fiú.

- Ez nagyon jó hír. Tudom, hogy volt bent nálad Sergio és anyu.

- Ha Sergio az a macsó bunkó spanyol akkor igen. Volt bent nálam és átadta a macit nekem.-bólintottam.

- Macsó… és bunkó.-kezdett el nevetni.

- Hát… Egy picikét tényleg az volt. De köszönöm a macit tényleg.

- Sergio amúgy barát… Csak néha kicsit fura a stílusa és meg kell ezt szokni.

- De ezek szerint elmondtad neki?-húztam fel a szemöldökömet kíváncsian.

- Hát… Igen.

- És még se tart ribancnak… A barátodat már túl sokat rúgták fejbe vagy kis korában ólom festékkel volt a kis ágya kifestve és az okozott maradandó sérülést az agyában?-tettem fel teljesen komolyan a kérdést.

- Sergio szerint minden okkal történik.

- Minden okkal?-kérdeztem rá csendesen a hajamba túrva.

- Igen… Minden okkal.-ismételte el a szavaimat. Nagyot sóhajtottam és a tekintetemet szigorúan a bögrére szegeztem. Összezavar és meglágyítja a szívemet egyszerre.

- Anyu mesélte, hogy meglátogatott.-szólalt meg újra a háló őr.

- Igen. Volt olyan kedves, hogy bejött hozzám.

- Azt is mesélte, hogy volt veled valaki.-motyogta. Alaposan szemügyre vettem Iker arcát és azonnal rájöttem valamire. De nem mondhattam ki, mert viccesnek tűnik.

- Andreas Kofler a barátom és a csapattársam. Semmi… De semmi olyan se történt köztünk, mire éppen te most gondolsz.

- Hmm?

- Nem feküdtem le vele…-közöltem vele. Magamat is megleptem, hogy így közlöm vele a tényeket. Pedig igazából semmi… Az ég világon semmi köze sincs hozzá. Iker elmosolyodott rajta, míg én az ajkaimat kezdtem el rágcsálni és fülig pirulva. Mire észbe kaptam áthajolt az asztal felett és megcsókolt. Először meglepődtem, majd lassan visszacsókoltam. A világ legfelelőtlenebb döntése pont egy nyilvános helyen csókolózni, de nem érdekel. A homlokát az enyémnek támasztotta, ahogy elszakadt az ajkaimtól. Megsimogattam az arcát mosolyogva.

- Elment az eszed remélem tudod?-kérdeztem rá csendesen.

- Nem látott minket senki se… És nagyon hiányzott ez.-motyogta még mindig.

- Hiányoztam?-érdeklődtem csendesen.

- Nagyon is.-simította le a hajamat és a számra adott egy puszit. Körbe pillantottam. Mint aki megérezte, hogy mi fog történni a kávézó legeldugottabb zugában foglaltunk helyet.

- Te is nekem.-motyogtam, hiszen be kell látnom, hogy hiányzik. A kedvessége… A törődése.

- Nem hittem, hogy ezt mondod.-rázta meg a fejét.

- Miért?

- Csak… Megleptél most ezzel.- mosolyogtam csak rá.

Következő amire emlékszek az, hogy becsapódik mögöttem egy szálódai szoba ajtaja és háttal neki ütköztem. Mohón faltam tovább Iker ajkait miközben a dzsekit rángattam le róla. Elszakadt bennem az a bizonyos húr és már nem akarok mást csak a kapust. Amint a dzsekijétől megszabadítottam a nadrágjából próbáltam kirángatni az ingét. Segített rajtam, hogy minél gyorsabban megtudjam szabadítani a ruhájától. Remegő kezekkel szabadítottam ki a gombokat és sikerült még egy ruhadarabjától megszabadítanom. Már csak egy farmer volt rajta, de rajtam még mindig túl sok volt a ruha. A kabátomat magamtól dobta le, és hagytam, hogy ő óvatosan a karjaiban vett. Nagyon ügyelt rá, hogy ne bántsa a lábamat. Csókolt miközben az ágy felé sétált velem.

- Megbolondultunk.-motyogtam az ajkai közé, mire ő csak nevetett.

- Szeretek bolond lenni.

- Én is.-vontam meg a vállam vigyorogva, de már csókoltam is tovább. Átadtam magam neki…

… Órák óta csak fekszünk a hatalmas franciaágyon és a vállára hajtottam a fejemet. Nem szólaltam meg csak feküdtem és mosolyogva. Iker pedig a meztelen vállamat cirógatta.

- Szeretek így megbolondulni.-húztam el egy vigyorra a számat végül.

- Én is.-csókolt meg.

- Sara nem fog hiányolni már?-kérdeztem rá, mire ő csak felnyögött.

- Miért kell elrontani a hangulatot hmm?-pislogott rám hatalmas szemekkel. Felkönyököltem az ágyon és megcsókoltam.

- Bocsánat.

- Nem kell bocsánatot kérned, mert nem haragszok rád.-simította a fülem mögé a hajamat. Elmosolyodtam. Igazán boldogan mosolyogtam rá. Megfogtam a kezét amelyikkel az arcomat simogatta. Még mindig be van kötve a keze, pedig már elméletileg egészséges. Lassan kezdtem el lebontani a kötését, amit ő néma csendben nézett végig.

- Majd visszakötöm.-vontam meg a vállam pedig nem is mondott semmit se. Végig húztam a tenyerében lévő vonalakon az ujjamat óvatosan. Minden milliméteren ahogy csak tudtam. Majd következett egy nem túl nagy heg.

- Még mindig fáj?

- Kicsit.-bólintott.-De csak megszokásból kötöm be.

Puszit nyomtam a bőrére.

- El fog múlni a fájdalom… És egészséges leszel 100%-san. Visszatérsz a kapuban.

Lehúzott magához és megcsókolt.

- De te is megfogsz gyógyulni. Ott leszel…

- Az Olimpián.-bólintottam.- Tényleg ez a célom.

- És sikerülni fog. Segítek neked.

- Tudod, hogy nem igazán értelek most.-ráztam meg a fejem.

- Nem baj. Majd meglátod.-döntött le az ágyra és megcsókolt…

… Egy hét telt el mióta Ikerrel újra lefeküdtünk… És azóta pedig minden nap találkoztunk. Ez nem azt jelenti, hogy minden nap az ágyba kötöttünk ki. Egyszerűen csak elvagyunk. Közösen vacsoráztunk egyszer, beszöktünk egy moziba is. Most is itt van velem, pedig én csak pakolászok, hiszen holnap haza utazok. Apának lesz a születésnapja és így meglátogatom.

- Mikor jössz vissza?-kérdezte Iker az ágyamon feküdve.

- Egy hét.

- Az hosszú idő.-dünnyögött.

- Dehogy is. Addig is kicsit visszaáll a világ egyensúlya és te kicsit normális leszel.-utaltam a barátnőjére és a születendő gyermekével.

- Tudom. Normális leszek.-sóhajtott hatalmasat.- Nem leszek görény.

- Helyes válasz.-mosolyogtam rá.

- Feküdj már ide picit.-könyörgött nekem bánatosan. Kinyújtotta felém a kezét.

- Kiskutya szemek.-dőltem mellé.

- Mi lesz velem egy hétig?-sóhajtott színpadiasan.

- Nem eszel annyi egészségtelen kaját.-kuncogtam. Mivel nem tudok edzeni és sokat unatkozok egyszerűen nassolok és velem együtt ő is. Egy hét alatt annyit nassoltunk, hogy talán egy év alatt nem evett ennyi édességet.

- Ki tudja.-csókolt meg.

- Mondanám, hogy gyere velem… De nem lehet.-ráztam meg a fejem.

- Sajnos.-bigyesztette le az ajkait.

Tényleg kár, hogy nem jöhet velem… Azonban most legalább tudjuk mi a helyes döntés. Ő marad Madridban, én pedig haza megyek kis időre a családomhoz.