14. rész

Jó látni ahogy Lea önfeledten mosolyog… Lassan fél éve ismerem és vagyok mellette, de ennyire boldognak még sose láttam… Egyszerűen sosem… Ezek a pillanatok értetik meg velem, hogy élete része a síugrás… A lételeme, úgy ahogy nekem a foci és a Real Madrid. Még nem érzi azt, hogy elég… Még csinálni akarja és csinálni is fogja. Késő délután volt már amikor visszaértünk a lakásba, de Lea még mindig úgy szökdécselt, mint egy öt éves. Az arca ki volt pirulva, hadarva mesélte az élményeit, amit ebben a kis időben szerzett.

- Kicsim. Nyugi.-nevettem fel, miközben lelöktem magamat a kanapéra. Szerintem hirtelen meg se hallotta a szavaimat így meg fogtam az övét és lehúztam az ölembe.

- Túl sokat beszéltem?-tette fel ártatlanul a kérdést.

- Igen.-bólintottam vigyorogva.

- Bocsi.-pirult el. Átkarolta a nyakamat és hozzám bújt. A hátát cirógattam lágyan és figyeltem az egyenletes szuszogását.

- Köszönöm, hogy elhoztál ide.

- Tényleg?-nézett fel rám mosolyogva.

- Igen. Itt tényleg minden olyan csendes… Megnyugtató.

- Reméltem, hogy jól fogod itt magad érezni. Akár meddig maradhatunk.

- Sajnos nem maradhatok sokáig. A felkészülés miatt.

- Tudom.-ölelt át. Szeretem, hogy ölel engem… Hogy velem alszik és együtt töltjük minden szabad percünket, de be kell vallanom fogalmam sincs meddig fog ez tartani. Hogy meddig marad Madridban… És nem felejthetem el Sarat és a kis babát, akit a szíve alatt hordozz. Az én kis babám is, akire már nagyon rég óta várok. Saraval minden lóg a levegőben, hiszen eddig nem igazán volt hajlandó beszélni velem. Túlságosan ideges volt mindig. De tudom és ő is tudja, hogy nem menekülhet örökre előlem.

- Mondhatok valamit?-kérdezett rá a lány csendesen.

- Persze.

- Ez már kapcsolat szerű ami köztünk van?-nézett fel rá. Nem lep meg a kérdése.

- Ez már rég kapcsolat Lea.-tűrtem a fülem mögé a haját. Lehajoltam hozzá és megcsókoltam.

Sajnos másnap kaptam a hívást, hogy pár órán belül haza kell utaznom. Eddig tartott csak a kikapcsolódás. Lea elfogadta ezt. Tudta ő is a szíve mélyén, hogy nem fog sokáig tartani azaz idil.

- Nem baj. Haza megyek veled.-vonta meg a vállát.

- Mi lenne ha hétvégéig maradnál? A családod és a fiúk miatt is?

- Lehet?-pislogott rám ártatlanul.

- Ez bolond kérdés volt remélem tudod.-csóváltam meg a fejem.

- Tudom.-nevetett fel vidáman. Meg akartam csókolni, amikor csengettek. Nagyot nyögve tápászkodott fel mellőlem és elment ajtót nyitni. Mosolyogva figyeltem ahogy elsétált az ajtóhoz. Nem tudom ki jöhetett, de most bárki is jön utálom, hogy megzavarja ezeket a perceket. Lea jelent meg hamarosan fülig érő mosollyal.

- Thomas az.-puszilt meg.- Hozok inni valót.

Mire megszólaltam volna Lea eltűnt és az osztrák férfi állt a kanapé mellett. Szemei szinte villámokat szórtak felém.

- Miért csinálod ezt?-bukott ki belőlem a kérdés. Már tegnap a sánc mellett is észre vettem, hogy valami nem klappol… Hiába mosolygott rám megértően és kedvesen, egyszerűen utálatot éreztem.

- Hagyd békén Leat.

- Mi van?-pattantam fel a kanapéról. Mind a ketten szinte suttogtunk, hiszen a szomszédos helységben itt van a lány. Nem akarom, hogy hallja a veszekedésünket.

- Hagyd békén Leat.-ismételte magát higgadtan.

- Ne szólj bele az életébe.

- Muszáj ha annyira bolond, hogy bedőlt neked.

- Nem dőlt be nekem!

- Dehogy nem! A menyasszonyod mellett lenne a helyed, ha már gyereket csináltál neki.

- Bagoly mondja.-fintorogtam, hiszen tudom neki is van egy gyereke.

- De én legalább elváltam a feleségemtől, és nem szeretőt tartok a menyasszonyom mellett. Lea többet érdemel. Többet… Jobbat érdemel nálad.

- Ebben az esetben magadra gondoltál?-húztam el a számat.- Te szerelmes vagy Leaba. Szerelmes vagy Leaba.

- Maradj már csendbe.-förmedt rám. Tudtam… Most már tudtam, hogy igazam van…

***

Utálom, hogy Ikernek már vissza kellett mennie Madridba, de el kell fogadnom hiszen tudom mik a céljai. Edzésben lenni és visszakerülni a csapatba. Végre ma már a nagyanyám is szóba áll velem. Eddig került, de most már muszáj lesz elém állnia és megmagyarázni az egészet.

- Miért jöttél kicsikém?

- Magyarázatott akarok.-jelentettem ki határozottan.

- Mire?

A táskámból elő halásztam a régi képet, és azt amit a netről szedtem le a múlt héten.

- Ezért akartad, hogy minden áron haza jöjjek? Te tudtad, hogy az anyám is Madridban él? Hogy a Real egyik játékosának az anya…. Te tudtad, hogy van egy öcsém?

- Lea nyugodj le.- szólt rám.

- Nem nagyi. Tudni akarom az igazat. Tudni akarom.

- Igen tudtam, hogy anyád Madridban van. De Madrid nagy város…. Reménykedtem, hogy elkerülitek egymást. Nem gondoltam, hogy pont egy focistába szeretsz bele.

- Nagyi ez nem arról szól, hogy Iker a barátom! Arról, hogy hazudtál. Hazudtatok nekem.

- Meg akartunk óvni.-rázta meg a fejét.

- Nem kell! Megtudom védeni saját magamat.-jelentettem ki és elviharzottam.

Nem mentem haza, hanem a jól ismert kocsmába mentem. Ki akarom kapcsolni az agyam. Mindenről tudnak… Az ég világon mindenről, és hazudtak nekem… Miért jó ez? Nekem nem volt erre szükségem. Azt hittem a családom őszinte… Legalább egymással őszinték vagyunk. De kiderül, hogy nem. Csalódtam… Csalódtam mindenben és mindenkiben.

Szinte egész nap a kocsmában ültem… Csak iszogattam és éreztem, hogy fejembe száll az elfogyasztott alkohol. Persze… Hülye az aki éh gyomorra kezd el inni.

- Lea… Most haza megyünk.-szólalt meg egyszer csak Thomas mellettem.

- Te mit keresel itt?

- Michael szólt, hogy itt vagy és már részeg vagy.

- Nem vagyok részeg.-morogtam.

- Nem érdekel.-jelentette ki határozottan.

- Nem érdekel.-húztam meg a vállam.

- Mozdulj Lea.

- Nem.-vágtam rá durcásan. Mire észbe kaptam kifordította a bárszékemet, és a vállára kapott. Egyszerűen hiába próbáltam ellenkezni nem ment. Az autóig cipelt és már csak ott tett le.

- Ezért…-próbáltam meg fenyegetni, de nem ment. Nem jutott eszembe egyetlen szó se.

- Míg kitalálod haza viszlek.

Dúlva fúlva ültem be a kocsijába, és hallottam halkan nevetve kerülte meg az autót. Kiborít, hogy irányítani akar. Jó tudom… Okkal teszi, de már felnőtt vagyok én is. Ha be akarok rúgni be rúgok. 20 perc múlva értünk haza hozzám.

- Hol vannak a kulcsok?

- Gondolom a táskámba.-vontam meg a vállam.

- És hol a táskád?-kérdezett rá és csak felé nyújtottam. Fejét csóválva vette el tőlem és egyszerűen bele nyúlt és meg is találta a kulcsokat. Beterelt az ajtón. Kiléptem a magas sarkumból, és elindultam a konyhába.

- Maradj csak itt. Hozok neked kávét.

- Nincs szükségem kávéra!-ráztam meg a fejem.

- Lea!

- Mi van?-fordultam felé.

- Nyugodj le… Féltelek.

- Miért féltesz?

- Szeretlek!-csattant fel.

- Ne szeress.

- Nem megy.-fakadt ki amitől egy pillanatra minden szó a torkomon akadt. Fejéhez akartam vágni még valamit, de nem ment, hiszen abban a pillanatban már meg is csókolt. Nem tudom miért, miért zsibbadtam le ennyire, de egyszerűen átkaroltam  a nyakát és hevesen csókoltam vissza. A keze lassan indult el a hátamon lefelé és a fenekem alá nyúlva emelt meg. Átkulcsoltam a lábaimmal a vékony derekát, de nem szakadtam el tőle. Gondolkodás nélkül indult el velem a háló szobám felé. Nem lepődök meg rajta, hiszen ismeri a járást. Túlságosan is. Óvatosan fektetett le az ágyra majd ahogy elszakadt tőlem és lerángatta magáról a felsőjét és ugyan így tettem én is.

- Emlékszel?-bukott ki belőlem a kérdés, miközben a fejem mellett támaszkodott meg és végig simított a hajamon.

- Szerinted elfelejtettem?-csóválta meg a fejét. Egyszer feküdtünk le. Pár éve… Igazából a legénybúcsúja után. Túl sokat ittunk és szeretettre vágytam, törődésre és gyengédségre. Léptem és megtörtént. Ilyet akarok most is. Hajába túrtam és lehúztam magamhoz. Vadul tapadtam az ajkaira, miközben a maradék ruháink lassan kerültek le rólunk. Szeretkezésünk alatt a szobában csak a halk sóhajainkat, nyögéseinket lehetett hallani. De imádtam minden csókját… Érintését…

Fáradtan és izzadtan feküdtünk el az ágyon és pár pillanatig csak a plafont bámultam, majd gondoltam egyet és az oldalamra fordulva hozzá bújtam. Megcirógattam az arcát. Rám mosolygott. Felkönyököltem az ágyon és megcsókoltam. Ebben a pillanatban nem érdekel, hogy mit teszek pedig már valamennyit józanodtam. Egyszerűen ebben a pillanatban jól érzem magam.

13. rész

- Tessék?- Kérdezett rá homlokát ráncolva. Tudom jelenleg azt hiszi meghülyültem. Megfogtam a kezét.

- Kérlek. Kérlek menjünk innen Iker. Nem akarom látni. Nem akarok vele találkozni.

A kapus bólintott és a kocsija felé indultunk. Sötét volt már szerencsére és senki se foglalkozott velünk. A szívem még mindig zakatol. A mellkasom szorít. Nem akarok mást csak a biztonságot nyújtó négy falat. Át akarom gondolni, hogy mit tegyek… Szóljak apunak… Vagy egyenesen visszamenjek és megtépjem azt a nőt.

Belépve a ház ajtaján a bőröndömhöz rohantam és azonnal dobálni kezdtem a maradék cuccaimat ki belőlem. Tudom… Tudom, hogy van egy képem róla. Amit még gyerekkoromban kaptam apától. Egyetlen képem van róla.

- Kicsim…-szólíngatott Iker, hiszen azt hiszem már a kocsinál magam mögött hagytam.- Nem biztos, hogy ő az…. Fáradtak vagyunk és késő van.

Tudom, hogy bolondnak néz ebben a pillanatban, de meg akarom mutatni, hogy igazam van. A táskám egyik zsebében találtam meg. Kicsit már megviselt volt az évek miatt, de megtaláltam. Visszasiette hozzá és szó szerint az orra alá dugtam a képet.

- Iker ő az! Nézd meg! Nem bolondultam meg. Ez az a nő… Ő José…

- Jesé…-kotyogta közbe, de meg se hallottam.

- Anya… Aki az én anyám is. Aki lelépett akkor amikor 3 hónapos voltam. Apámra hagyott. Azt hittem meghalt. De ehelyett újra családot alapított itt… És boldog… és példás anya… és…-habogtam már-már levegőért kapkodva. Iker közelebb lépett hozzám és megsimogatta az arcomat. Tudtam csak azért teszi, hogy megnyugodjak.

- Vegyél mély levegőt és nyugodj meg.-próbáltam úgy tenni ahogy ő mondta. Többször hatalmasat sóhajtottam és lassan lenyugodtam. Iker megfogta a kezemet és felhúzott magával az emeletre. Ruhástól dőltünk be az ágyba és a karjaiban aludtam el…

… Napok, hetek lassan teltek és már május közepe volt. Élvezem Madrid csodás időjárását és azt, hogy a gyógytornászom szerint lassan 100%-os állapotban vagyok. Már csak pár hét és minden tökéletes lesz. Ennek örömére találtam ki valamit.

- Ébredj Iker.-lökdöstem meg. Az ágyamban alszik kiterülve. Tegnap este éjfél fele állított be. Panaszkodott egy kicsit nekem úgy mindenről. A csapatban uralkodó légkörről… Arról, hogy Saraval megint összevesztek(kérésemre… Hiszen megkértem, hogy próbálkozzon. Nem akarom magamhoz láncolni és hiú reményeket ébreszteni benne.) és a sajtó is kikezdte azért, mert még mindig nem kapott esélyt a szereplésre.

- Aludni akarok.-morogva fordult hasra és az összes takarót maga alá gyűrte.

- Kérlek. A kedvemért.-dőltem neki a hátának és a fülébe duruzsoltam.

- És miért nem te fekszel még le inkább egy kicsit?

- Mert dolgunk van. Most nekem van meglepetésem. Kérlek. Ne rontsd el.-hízelegtem még egy kicsit. Nagyot sóhajtva fordult a hátára és így a mellkasára dőltem.

- Mi a meglepetés?-túrt a hajamba.

- Ha elmondom nem meglepetés. És te se mondtad el, hogy hova viszel amikor Valenciában kötöttünk ki.-jutattam eszébe azt az esetett amikor a tengerparti házban kötöttünk ki és először feküdtünk le egymással.

- Most már nem kell Valenciába mennünk érte.-vigyorgott rám kajánul.

- Disznó!-ütöttem mellkason nevetve. Lehúzott magához és megcsókolt.- Amúgy azt szeretném, hogy menjünk haza Ausztriába.-motyogtam szégyellősen.

- Haza akarsz vinni? Onnan ahonnan jöttél?

- Igen. Ezt mondtam nem?-tártam szét a karjaimat.

- De. Pontosan ezt jelenti.-mosolyogva csókolt meg…

… Pár óra elteltével már Ausztriában voltam Iker társaságában. Azonnal igent mondott nekem. Tudjuk, hogy mind a kettőnknek szüksége van egy kis változásra. Jelenleg Innsbruckban is süt a nap, bár nincs olyan meleg, mint a spanyol fővárosban.

- Hova megyünk?-kérdezte Iker, miközben egyik kezével a táskáját húzta, míg másikkal a kezemet fogta. Felnéztem rá. Tudom, igazából most már tudom, hogy mennyire híres(nem csak az országában) megértem miért visel most is baseball sapkát és napszemüveget.

- Hozzám.-feleltem nemes egyszerűséggel. Annyira tudom, hogy ezt nem szabadna csinálnom, de nem érdekel. Haza hoztam ide és be fogom mutatni a barátaimnak. A családomnak.

- Van itt egy….?

- Kis házam. Pár éve költöztem el. Apa igaz segített benne, de ez csak az én kis zugom. Szeretem.

- Azért remélem Madriddal is ki vagy békülve.-mosolygott rám.

- Tudod jól, hogy igen.

Végre megérkeztünk. Lepakoltuk a cuccainkat és arra döntöttünk jobb ha túl esünk minden fajta bemutatáson. Először természetesen apához indultunk, de nem volt otthon. Felhívtam a kórházat, de közölték velem, hogy apám Bécsben van egy konferencián. Remek… Első dolog akkor hiába jöttem haza, de nem is találkozhatunk és még arra se tudok rákérdezni, hogy mit tud az anyámról… Bár valahol sejtem, hogy ha tudná azt, hogy anyám Madridban van nem erőlteti rám azt, hogy odamenjek és már hónapok óta ott éljek. Viszont van egy sejtésem ki tudja pontosan azt, hogy kire bukkanhattam a spanyol fővárosban. A nagyanyám. Most már teljesen nyilvánvaló a látogatásának eredeti oka. Miért akarta annyira azt, hogy haza jöjjek…

- Áruló…-horkantottam fel.

- Tessék?-szólalt meg Iker. Meglepte, hogy vezetés közben magamban beszélek.

- Csak gondolkoztam.

- Inkább az útra figyelj.

- Azt csinálom… Csak…

- Mi csak Lea?

- Azt hiszem a nagyanyám mindenről tud.

- Miről mindenről?-értetlenkedik a kapus, amit meg is értek. Össze-vissza beszélek.

- Arról, hogy az anyám Spanyolországban van. Nem véletlenül jelent meg.

- Ez nem biztos Lea.

- Ismerem a nagyanyámat Iker. Ez biztos.-jelentettem ki határozottan.- De nem mondta el.

- Ezt meg kell beszélnetek.-tette a kezét a combomra.

- Meg fogjuk. Elhiheted.-bólogattam komolyan. Megtámaszkodott az ajtónak és elkapta a kezemet. Kíváncsian figyeltem rá, miközben ő magához húzott. Ahogy közelebb húzott magához és derekamra csúsztatta az egyik kezét. A másikkal az állam alá nyúlt és megcsókolt.

- Most ne gondolkodj ezen jó?

- Jó.-dünnyögtem bólogatva.

- Megcsókolhatlak?

- Eddig sose kérdezted meg.-döntöttem oldalra a fejemet és hagytam, hogy megcsókoljon…

… Késő délután indultunk el Ikerrel a városba. Eddig pihentünk igazából és beszélgettünk. Annyira szeretem ezt az oldalát is. Igen fura erre gondolni. Így gondolni rá… De be kell vallanom, hogy ez már rég nem egyszerűen a szexről szól ez a kapcsolat. Együtt vagyunk…  Együtt járunk és azt hiszem valamilyen szinten együtt is élünk… De nem akarom kijelenteni, hogy mit érzek, mert félek mind ez viszonzatlan.

- Erről a valamiről ugrottál legelőször?-kérdezett rá Iker miközben már láttuk a város büszkeségének számító(számomra gyönyörű) sáncot.

- Nem. Az egy kicsit kisebb. Az iskolában mindenki síelt… én pedig akkor se akartam beállni a sorba… Ki akartam tűnni az emberek közül. Ezért rágtam addig apa fülét míg elvitt Villachban a sánchoz. Tudod régen ott éltünk, mert apa ott volt orvos.

- És elsőre sikerült az ugrásod?

- Dehogy.-legyintettem.- Két órát ültem a kiülőn. Mindenki engem figyelt. Féltem… Fáztam… Emlékszek még arra is, hogy a fogaim, hogyan koccantak össze. De leugrottam. A körülményekhez képest egész jól is sikerült.-nevettem el a végét.

- De mindennek meg lett az eredménye. Hiszen az olimpiára készülsz.

- Az azért túlzás, hogy készülök, hiszen még mindig a gyógytornára járok.-vontam meg a vállam.

- Heti egyszer.-emelte fel a kezét.- És már szinte rendesen tudod használni a lábadat.

- Ez igaz.-bólintottam. Beengedtem magunkat a hatalmas ajtón és ha jól sejtettem találkozzunk pár emberrel. Nem azért, hogy edzés lenne, csak egyszerűen ismerem a fiúkat. Ha túl sok minden jár a fejükben idejönnek kikapcsolódni. Láss csodát igazam is lett. Thomas és Gregor ácsorgott a napsütésben és beszélgettek.

- Sziasztok!-szólaltam meg, hogy észre vegyenek. Mind a ketten mosolyogva fordultak felém és első személy aki megölelt engem természetesen Thomas volt.

- Miért nem szóltál, hogy jössz?-motyogta a fülembe.

- Meglepetés.-mosolyogtam és elléptem tőle.- Fiúk bemutatom Iker Casillast. Iker beszeretném mutatni Thomast és Gregort. A legjobb barátaim.

A három férfi kezet fogott egymással és bemutatkoztak. Thomas talán kicsikét mogorva volt Ikerrel, de azt hiszem erről nem veszek tudomást. Nem mutathatom, hogy ez nekem nem tetszik. Beszélgetésbe kezdtünk. Mindenről. Kuncogtam az összes hülye viccen, amikor megpillantottam Gregor lábánál a négy kerekű kiskocsit. Ez a kis kocsi teljesen egyszerű. Négy kereke van egy masszív lapra rögzítve.

- Megpróbálod?-kérdezett rá a fiatalabbik társam.

- Nem tudom, hogy menne-e.-húztam el a számat.

- Ti miről beszéltek?-csodálkozott el Iker.

- Nem lényeges.-ráztam meg a fejem.

- Dehogy nem.-jelentette ki Gregor.- Az egyik bemelegítő gyakorlatunkhoz való ez a szerkezet. Ha ezt megbírja csinálni Lea akkor szinte gyógyultnak tekinthető.

- Próbáld meg.-tosszított rajtam picit Iker. Akarva akaratlanul Thomasra pillantottam aki szintén bólintott. Hárman egy ellen. Ők nyertek. Gombóccal a torkomban léptem a kocsihoz és vettem fel a pózt. Ugyan úgy ahogy a sáncon szoktuk elindulás után. A térdem fájt. Persze, hogy fáj, de megpróbálom. Thomas előttem állt, míg Gregor meglökte a kocsit. Gurultam, majd amikor tudtam, hogy ugorni kell megtettem. Thomas pedig határozottan elkapott és kinyomott a feje felé. Pár pillanatig tartott, míg én az ugrás pozíciójét vettem fel, majd ahogy letett a földre a tökéletes telemarkot. Persze ez élesben verseny közben 100-ból talán egyszer sikerül.

- Sikerült!-tereült el az arcomaon egy hatalmas vigyor.- Sikerült, sikerült.

- Igen.-bólintott Iker és megöleltem.- Ügyes vagy Kicsikém. Nagyon ügyes.-suttogta a hajamba.