22. rész

Alig hiszem el amit láttam. Leaval találtam magam szemben egy teljesen hétköznapi bevásárlás végén a bevásárló központ ajtajában. Mit mondjak? Erre tényleg nem számítottam… De láttam őt… Azt nem mondom, hogy kedvesen fogadott… Inkább annyira semlegesen… Azonban legalább nem vágott pofon… Bár tudom, hogy Saraval a hátam mögött az elég kockázatos lett volna. Hazafelé vezető úton nem sokat beszélgettünk. Vagy is a menyasszonyom fecsegett, de egyetlen szavát se fogtam fel. Szerencsére… Nem tudtam rá figyelni és ez a következő órákban sem.

Késő este van és elkezdett szakadni az eső, miközben Sara elvonult aludni. Gondoltam egyet és felkaptam a kocsi kulcsot. Azt hiszem most vagy soha… Megpróbálok beszélni Leaval. Látni akarom őt. Szerencsére ismertem az utat Jesé házához. Próbáltam addig is összeszedni a gondolataimat, hogy valami magyarázatott adjak neki… Bocsánatot kérni.

Hatalmasat sóhajtottam és kiszálltam a kocsiból. Már majd nem kopogtam az ajtón amikor az kinyílt előttem és Lea állt előttem.

- Iker…-csodálkozott el.- Szóljak Jesének?

- Veled akarok beszélni.-jelentettem ki csendesen.

- És mi van ha én nem?-csukta be maga mögött az ajtót. Elindult az esőben, bár előtte kinyitotta az esernyőjét. Roham léptekkel indultam el utána és kaptam el óvatosan a könyökét.

- Könyörgök Lea.-nyögtem ki ahogy megtorpant és felém fordult.

- Kapsz 10 percet.-egyezett bele. A kocsihoz sétáltunk és tudtam addig kell összeszednem minden gondolatomat.

***

Nem tudom… Nem tudom miért mentem bele. Miért adtam be a derekamat Ikernek? De ahogy rám nézett egyszerűen meglágyult a szívem. Néma csendben ültem be a kocsiba és kapcsoltam be a biztonsági övemet. Iker szólás nélkül elindította a kocsit. Percek teltek el némaságban, hiszem arra vártam, hogy megszólaljon. Mondjon valamit. De egészen addig kellett erre várnom, míg kiértünk az autópályára.

- Hova megyünk Iker?-tettem fel csendesen a kérdést.

- Nem tudom.-felelte teljesen egyszerűen.

- Ohhh… Ez remek.-nyögtem ki nehezen. Nem tudtam mi mást mondhattam volna. Újra kibámultam az ablakon, de nem láttam semmi mást csak a sötétséget és néha-néha lecsapó villámokat.

- Sajnálom.-szólalt meg Iker. Döbbenten pislogtam rá, majd csak megráztam a fejemet.

- Azt hiszen nem kell.-bukott ki belőlem az őszinte megnyilvánulás. Hiszen ez így van.- Helyesen cselekedtél. Sara a menyasszonyod.

- Akkor se cselekedtem helyesen.-rázta meg a fejét maga elé bámulva.

- De… Ez volt a leghelyesebb.-erősködtem.- Kis babátok lesz. Tudom, hogy hisztizve vonultam el, de ezt kellett tennem. El kellett mennem, hogy ne zavarjalak újra össze. Hogy tud hogyan kell helyesen cselekedned.

- Csak tudod még mindig te jársz a fejemben.

- Iker…-sóhajtottam fel. Óvatosan megfogta a kezemet és én nem húztam el. Örültem, hogy fogja a kezemet. Kellemes érzés.

- Hiányzol. Nagyon hiányzol nekem.

- Nekem is.-nyögtem ki. Most először mondtam ki hangosan. Nagyon hiányzik nekem. Hogy megöleljen… Rám mosolyogjon. Nem engedtük el egymás kezét. Óvatosan megcirógattam a bőrét.

- Nem akarlak elveszíteni.

- Iker ez nem így működik. Tudod jól. Túl sokat veszíthetünk.-ráztam meg a fejem. Egyszerűen tudom, hogy túl sokat veszíthet. De leginkább ő. Egy családot.

- Most ne beszéljünk erről. Majd kialakítjuk.

- Kialakítjuk?-csodálkoztam el. Nem gondoltam az elmúlt percekben arra, hogy mi valamit közösen kitalálhatunk, de most valahogy a szavai reményt keltettek a szavai a lelkemben.

- Hiányzol.-vallottam be csendesen.- Nagyon.

- Te is nekem… Ma ahogy megláttalak a boltban, rájöttem igazán, hogy mennyire.

Mind ketten az ablakon bámultunk ki. Az eső egyenletesen verte a kocsi ablakát és távolról még ugyan úgy villámlott. Egymás kezét szorongattuk néma csendben.

- De milyen kicsi a világ ugye?-utaltam az utolsó kijelentésére, mire ő csak felnevetett. Vele együtt én is. Gondoltam egyet és kikapcsoltam a biztonsági övemet. Lerúgtam magamról a cipőmet és óvatosan átmásztam a sebváltó és a kézi fék felett. Így sikerült nemes egyszerűséggel Iker ölébe ülnöm. Először meglepődött rajtam, de átkarolta a derekamat, én pedig a nyakát. Homlokomat az övének támasztottam és hatalmasat sóhajtottam, miközben megsimogatta az arcomat.

- Nem tudom minek köszönhetem, hogy itt vagy Madridban, de köszönöm.-motyogta.

- Egy héten háromszor fogtam padlót az edzésen így Alexander elküldött ide, hogy kiszellőztessem a fejemet és megvizsgáltassam magam az orvossal.-meséltem el neki.

- Háromszor fogtál padlót?-ráncolta a homlokát.

- Igen. Bár pár horzsolással és zúzódással megúsztam az esetett.-ráztam meg a fejemet, miközben óvatosan a hajamba túrt. Láttam rajta, hogy picikét meglepődik rajta, hogy mennyivel rövidebb a hajam.- Ahogy szakítottunk… A változásra szavaztam.

- Tetszik. Fura, de tetszik.

Elnevettem magam és megcsókoltam…

…Hat órát mutathatott az óra amikor kiszálltam Iker kocsijából és a cipőmmel a kezemben osontam be az ajtón. Még mindig az éjszakán gondolkoztam… Ikerrel voltam… Beszélgettünk… Csókolóztunk és tudom csak azért szakadtunk el egymástól, mert kivilágosodott… Tudom, hogy ha újra kezdjük ezt… Mert igen… Szinte mérget vennék rá, hogy újra fogjuk. Bár még ez nem biztos, hiszen időt kértem… Higgadtan kell megpróbálnom gondolkozni, de fogalmam sincs, hogy miért. Kibújtam a kardigánomból és magam elé bámulva próbáltam felakasztani a fogasra.

- Merre jártál?-szólt rám Jesé és kiesett a kezemből a ruhadarab.

- Jesé… A szívbajt hozod rám.

- Hol jártál Lea? Aggódtam… Hiába hívtalak nem vetted fel.

- A töltőn hagytam a mobilomat.-ráztam meg a fejemet. Picit talán mulatságosnak tűnik, hogy az öcsém jelen pillanatban úgy viselkedik, mint valami báty… Mint ha valami tizenéves fruska lennék aki kimaradt egész éjszaka….

- Felhívhattál volna…

- Ikerrel voltam.-nyögtem be, pedig ezt meg akartam tartani magamnak. Az öcsém egy pillanatra ledermedt, majd láttam rajta ahogy próbálja feldolgozni a kapott információkat.

- Ohh…-nyögte ki végül és mosoly terült el az arcán. Összeráncolt homlokkal pislogtam rá, hiszen egy pillanat alatt megenyhült. Semmi harag vagy leszidás.- Menj pihenj le nyugodtan….

…Túl estem minden vizsgálaton. Szó szerint minden féle vizsgálaton, hiszen röntgentől kezdve, terhelésen is átestem. Most csak várok az eredményekre. A folyosón ücsörgök a lábaimmal dobolok. Unatkozok… Körbe néztem és elfogott egy nosztalgikus hangulat. Itt találkoztam Ikerrel. Először… Csipogott a telefonom.

„Hogy vagy Lea? Meddig tart a száműzetésed?”-Gregor küldött nekem sms-t. Elmosolyodtam. Valaki legalább gondol rám otthonról.

„Nem száműzetésben vagyok. Csak orvosnál és kicsikét pihenni akarok”

„Mikor jössz haza?”

„Szerintem két-három nap múlva. Hamar edzésbe akarok állni újra.”

„Szuper. Mert akkor nem fogsz lemaradni a szélcsatornás tesztről. :P”

„Semmiért se hagynám ki :D”

„Pihenj még Lea és nagyon várunk haza. Mindenki.”

„Szeretlek benneteket.”-pötyögtem be az utolsó üzenetet.

21. rész

2013. Szeptember

A szívem kalapál és egy hatalmas sóhajt passzíroztam ki a tüdőmből. Erősen kapaszkodtam a kiülő lécébe. Kettőt rúgóztam majd egyszerűen ellöktem magam… Már lefelé csúsztam az asztal felé és próbáltam a legtökéletesebb elugrásra időzíteni. Az asztalhoz érve elrugaszkodtam és már a repülésre kellett figyelnem. A testemet a megfelelő pozícióban tartottam és nagyon gyorsan közeledett a zöld mű fű. Talaj fogás után próbáltam a legprecízebb módon tartani a telemárkot, de meglepődtem amikor a lábaim önálló életre keltek. Erősen csapódtam a földnek és gurultam addig amíg a műanyag palánk fel fogott.

- Francba! Francba! Francba!-káromkodtam hangosan, miközben a sisakom pántját egyenesen letéptem. Dühösen pattantam fel és indultam el a léceim felé amik a bukás során hagytam el, hiszen a kötés automatikusan elengedte megakadályozva, hogy nagyobb sérülést szenvedjek. Kezemben a lécekkel döcögtem a kijárat felé ahol Andreas aggódva figyelt rám.

- Ne szólj hozzám.-sziszegtem. Hibáztam, de talán az bosszantott legjobban, hogy a héten már harmadjára estem el edzés közben. Az öltözőbe vágtattam és falhoz csaptam a sisakot ami hangosan csattant a járó lapon. Ledobtam a kesztyűmet és leroskadtam a padra. Mi van velem? Miért nem tudok a munkámra figyelni? Torkomban egy hatalmas gombóc költözött és a szemeimet törölgettem. Nem fogok sírni. Nem engedhetem meg magamnak még ezt is. Pár perc múlva nyílt ki az öltöző ajtaja és Alexander lépett be rajta. Szó nélkül ült le velem szembe és nyúlt az állam alá. Megemelte a fejemet és alaposan végig mustrált.

- Azt hiszem nincs agyrázkódásom.-motyogtam és elfordítottam a fejemet és a padlót bámultam.- Nagyon sajnálom. Kikerülök a csapatból?

- Miért tennélek ki?-értetlenkedett és azt hiszem teljesen jogosan.

- Mert szarul szerepelek. Szégyent hozok rátok.

- Ez butaság.-rázta meg a fejét.- Csak most itt gondjaid vannak.-mutatott a fejemre. Bután végig simítottam a hajamon és azon gondolkoztam mire utalhat azzal, hogy a fejemben vannak gondjaim.- Össze vagy zavarodva…

- Ez nem igaz.-ráztam meg a fejem határozottan.- Jól akarok szerepelni. Edzeni akarok.

- Lea… Az edzőteremben tényleg jól teljesítesz… Talán te szerepelsz a legjobban a teremben… De rájöhettél… Aki egy héten háromszor bukik edzés közben… akkor rájöhetnél, hogy gondok vannak. Nagyon-nagyon-nagyon nagy baj.

- Mire akarsz kilyukadni Alexander?-ráncoltam össze a homlokomat.

- Arra, hogy….

- Mire?

- Hogy pár hétre elmenj Madridba. Thomastól tudom, hogy a családod egy része ott él. Menj. Látogasd meg őket. Kapcsolódj ki. Szeretném, hogy itt.-mutatott a fejememre.- Szeretném, hogy mindent rendbe rakj… Emellett szeretném, hogy kivizsgáltasd magad az orvosoddal, hogy a lábaddal minden rendben-e a mostani hét után is.

- Nem sérült semmim… Maximum az önérzetem.-fintorogtam.

- Csak tudni akarom, hogy minden rendben. Tudom, hogy ez a pár nap rendbe fog tenni.

…Pár nap múlva már Madridban voltam. Haragudtam mindenkire és mindenre azért, mert ide kellett jönnöm. A kabátomat morogva húztam össze magamon pedig sokkal melegebb van, mint amihez szoktam. Órákat sétáltam a városba és azon gondolkoztam, hogy mihez kezdjek. Már nincs lakásom és ha lenne se mennék oda. Közel Iker szüleihez… Közel Ikerhez. Leroskadtam egy padra és elővettem a mobilomat. Kikerestem az öcsém telefon számát. Sose gondoltam, hogy szükségem lesz rá. Hallgattam a telefon csengését. Hosszasan… Már majd nem úgy döntöttem, hogy megszakítom a hívást amikor szinte bele ordított valaki lihegve.

- Igen?

- Szia Jesé… Lea vagyok… Lea Roderich.-motyogtam.

- Lea.-hallottam a hangján, hogy őszintén meglepődött.- Hogy vagy?

- Segítséget és szívességet szeretnék kérni.

- Mond nyugodtan.

- Pár napig… Segítenél nekem szállást találni. Az edzőm ideküldött és már nem tudok oda menni ahol laktam. Szálódába pedig nem szeretnék menni.

- A reptéren vagy még?-kérdezett rá azonnal.

- Nem… Egy padon ücsörgök a városban.

- Elég sok pad van a városban.-nevetett rajtam. Körbe néztem és az első címet lediktáltam neki amit megláttam. 10 percet ígért… ténylegesen 10 percet és már leparkolt az útszélén egy sötét kék Audi, amiből kipattant az öcsém. Kaptam először két puszit tőle, a táskámat pedig bevágta a csomagtartóba.

- Hova vigyelek?

- Nem tudom…-ráztam meg a fejemet.

Egész nap csak kocsikáztunk… Könnyebb volt úgy dumálni a testvéremmel, hogy mind a ketten más felé figyeltünk. Ő az útra én pedig az embereket. Egyszerűen kibukott belőlem minden. Meséltem neki a gyerekkoromról, hogy miért is kerültem egyáltalán Madridba… Beszéltem neki Ikerről, Thomasról és azt is, hogy sajnálom ahogy vele viselkedtem. Ő tényleg nem érdemelte meg.

- Nálam alszol jó? Holnap is kitalálunk valami programot, hogy tényleg kikapcsolódj.-mosolygott rám kedvesen.

- Koncentrálj a csapatra jó? Nem akarom, hogy felforduljon az életed miattam.

- A testvérem vagy aki bajban van.

- Magamnak köszönhetem. Minden bajt csak magamnak köszönhetek.-ráztam meg a fejem.

- Tudom… Elég sok bajt okoztam már én is.-szólalt meg csendesen miközben sávot váltott szabályosan az autópályán.

- Te? Nem tűnsz egy olyan embernek aki bajt okoz.

- Van egy gyerekem Lea.-vágta rá csendesen.

- Tessék?

- Van egy fiam. Jesé Jr… Más fél éves.

- Erről miért nem olvastam?-kérdeztem rá csendesen, mire ő összeráncolt homlokkal bámult rám.- Google… Tudod jó barát. Kicsikét utánad olvastam.

- Nagyon-nagyon-nagyon kevesen tudják, hogy van egy fiam… De így a jobb azt hiszem. A sajtó nem bánthatja őt és az anyját.

- Ez igaz… szoktad látogatni?... Már mint a fiadat?

- Igen.-bólintott.- Amúgy nem csak te olvastad a Google-t.

- Utánam olvastál?

- Már akkor, amikor „csak” Iker barátnője voltál.-a kijelentés hallatán csak hatalmasat sóhajtottam.- Tehetséges síugró vagy akinek esélye lehet egy jó szereplésre az Olimpián.

- Ez azért erős túlzás.-nevettem el magam.

- Fogadjunk?

- Inkább ne.-ráztam meg a fejem…

…Másnap kilenc óra fele riadtam fel a kanapén. Ott aludtam el pedig csak egy pillanatra feküdtem le. Nehezen moccantam meg, hiszen be kell vallanom, hogy a heti három bukás nem igen tett jót a testemnek se. Minden izmom görcsben áll… és van jó pár zúzódásom. Végül felültem a kanapén és csak álmos szemekkel néztem körbe. Sehol se látom az öcsémet. Azonban találtam egy levelet az asztalon.

„Lea.

El kellett mennem edzésre, de délután csinálhatunk közös programot.

Pihenj nyugodtan és kaját találsz a frigóban.

Jesé”

Örültem, hogy egyáltalán nem csinált hülyeséget. Nem hagyta ki az edzését és nem keveredik bajba. Először is megkerestem a fürdőt majd egy gyors zuhanyzás után felöltöztem. A hatalmas fürdőszobai tükörben néztem végig magamon és az aktuális sérüléseimmel. Természetesen elég csúnyák ezek a zúzódások, de még mindig jobban elviselem, mint ha a télen tettem volna meg ugyan ezt. Ha télen esik el az ember az ugrása közben akkor a jeges talaj elég csúnya sérüléseket tud okozni az embernek… Példa rá a térd sérülésem amit legutóbbi télen szedtem össze.

Mire Jesé haza ért kicsit pakolásztam a lakásban és beszéltem az orvosommal is, hiszen Alexander arra kért, hogy szezon előtt utoljára vizsgáltassam ki magam teljesen, hogy tudjuk nincs baj.

- Ugye tudod, hogy üres a hűtőd.-pillogtam rá.

- Szia neked is.-nevetett fel.

- Ebédet akartam főzni neked.

- Elmehetünk vásárolni és majd utána főzhetsz nekem.

- Remek ajánlat.-egyeztem bele…

…Fél óra autózás után érkeztünk meg az egyik közeli bevásárló központban. Addig is csak ugratott hiszen elmeséltem neki, hogy általában mindig éhes vagyok, de a sport miatt folyamatosan éheznem kell.

- Elhiheted vannak pillanatok amikor a gumit is elrágcsikálnám ha azon múlna.-nyögtem fel miközben kiszálltam a kocsiból és keresztbe áttettem a vállamon a táskámat.

- Azért remélem jobban főzöl.-kacagott.

- Kac-kac.-forgattam a szemeimet. Megkerülte az autót és elindultunk a bejárat felé. Még akkor is azzal ugratott, hogy ő nem gumit akar vacsorázni. Azonban a z ajtóban megtorpantam, hiszen legnagyobb meglepetésemre Iker állt előttem szatyrokkal a kezében. Próbáltam teljesen póker arcot vágni, hiszen mögötte pár lépésnyire ott állt Sara aki még a kasszás hölggyel beszélgetett. Iker arcán viszont sokkal nagyobb volt a meglepetség, mint vártam.

- Szia Iker.-köszönt Jesé, mert azt hiszem ha rajtunk múlna akkor még most se szólaltunk volna meg.

- Sziasztok.-makogta, de csak pillanatokra vette le rólam a tekintetét.

- Szia.-morogtam.

- Hogy kerülsz ide?

- Semmi közöd hozzá.-jelentettem ki.

- Lea…-ejtette ki a nevemet csendesen, de pont úgy ahogy szeretem. Gyengéden.

- Az öcsémet jöttem meglátogatni és az orvoshoz. Most pedig…-ragadtam meg Jesé csuklóját.- Éhen halok és vásároljunk.

Elrángattam szó szerint az öcsémet az ajtóból. Nekem hirtelen elég volt ennyi beszélgetés a kapussal… Hiszen abban reménykedtem soha többet nem futok össze vele.