Fáradtan
roskadtam le a műanyag székre a hatalmas repülőtér váró termében. Nem
gondoltam, hogy pár méter is így kitud fárasztani. Nem értem apa miért
ragaszkodott hozzá, hogy a fél világot átrepüljük. Jelenleg csak a fáradtság
mondat velem ilyet.
- Jól
vagy?-lépett hozzám apa a csomagokat letéve a földre.
- Csak
elfáradtam.-fektettem a mankókat le.- Nem értem miért rángattál ide.
- Már mondtam.
Szeretném, hogy a volt kollégám is megvizsgáljon.
- Apa.
Tökéletes orvosok műtöttek meg.
- Mi a célod
Kicsim?-tette fel csendesen talán kicsikét szánakozva a kérdést.
- Visszakerülni
a csapatban. Nagyon hamar.-suttogtam.
- És egy próbát
nem ér meg, hogy megvizsgáltasd magad?-húzta fel a szemöldökét.
- De… Csak nem
akarom, hogy újra megműtsenek.
- Előbb legyünk
túl a vizsgálaton és akkor gondolkozzunk a műtéten, ha muszáj.-simogatta meg a
hajamat.
- Rendben.
Köszönöm apa.
Apa csak
megpuszilt majd felsegített a székről és kitámogatott egy fekete autóhoz. Nem
tudom mennyit fogunk autózni, de nem érdekel. Csak neki döntöttem az ablaknak a
homlokomat és bámultam a járókelőket. Lea Roderich-nek hívnak. Ausztriában
születtem, tanultam, és kezdtem el sportolni… Nem éppen hétköznapi sportot
választottam… Inkább olyat amivel kitűnhetek az emberek közül… Hazámban nagy
népszerűségnek örvend a síugrás. Már a három évesek is ismerik a Morgenstern,
Schlierenzauer, Kofler vagy éppen a Loitzl nevet… Napjaink legjobb és
legkeresettebb férfi síugrói Ausztriában… Nekem a sportágam szintén a síugrás…
De a nevemet alig ismerik., hiszen a női szakág még csak most fog kialakulni.
Azonban egy történelmi dolog előtt állunk. Kicsivel több mint 10 hónap múlva a
2014-es olimpián először fog szerepelni a programban a női viadal és minden
vágyam ebben a történelmi eseményen részt venni… Azonban ehhez először túl kell esnem egy fontos
„megmérettetésen”… Meg kell gyógyulnom. Pár hete az egyik edzésen földet érés
után az elmondások szerint hatalmasat estem. A két sílécem összeakadt és nem
voltam szerencsés. A térdemben elszakadtak a szalagok…
Azonnal
kórházba kerültem és megműtöttek… Bízok a hazai orvosokban, hiszen a legjobbak,
de apa még is elrángatott ide Spanyolországba, hogy az egyik volt iskola társa
megvizsgáljon. Nem tudom mi értelme van ennek, de bele mentem. Ha apának ez
boldogság… legyen…
… Apa barátja
mindent elmagyarázott… Átnézi a papírokat, amiket otthon kaptam az orvosaimtól…
újra megröntgenezik illetve ha szükséges akkor ultrahanggal is megnézik a
sérült részt… Ezek után jön az alapos kielemzés és kitalálni mivel és hogyan
gyógyulhatnék meg leghamarabb.
A rendelő
előtti műanyagszéken ücsörgök egyedül. Az egyik ápoló fiú visszakísért a
röntgen vizsgálóból, nekem pedig most várnom kell egy kicsit. Unottan támasztom
a fejemet és bámulok magam elé amikor valaki dúlva fúlva vágta le magát mellém.
Riadtan kaptam fel a fejem és pillantottam meg magam mellett egy férfit.
- Minden
rendben?-szólaltam meg csendesen. Nincs akadálya annak, hogy itt
Spanyolországban megértessem magam. Mindig is érdekeltek a nyelvek és könnyen
tanultam meg a spanyolt.
- Miért ne
lenne minden rendben?-kérdezett vissza kicsikét gúnyosan.- Idehív az orvos,
hogy pontban 10-kor megnézi a kezemet, és utána mehetek edzésre. De most
közölték, hogy fontos dolga van.
- Biztos jön
hamarosan.
-
Remélem.-bólogatott.- Nagyon remélem.
Hatalmasat
sóhajtott és mind a ketten magunk elé bámultunk. Nem akartam elrontani a kedvét
még jobban azzal, hogy talán én vagyok az a személy, aki miatt nem ér rá az
orvosa. A karkötőmet piszkáltam és utáltam ezt a helyzetet… Hogy nem telik az
idő és apa minek hagyott magamra már megint. Szükségem lenne rá és itt hagyott…
Vagy a barátjával van és olyan dolgokban okoskodik amihez nem is ért… Vagy
valamelyik betegét gyógyítja telefonon keresztül.
- Te is ide
vársz?-szólalt meg a férfi mellettem. Meglepődtem, hiszen sokkal kedvesebb
hangnemben szólt hozzám.
-
Igen.-bólintottam.- Apám akarta, hogy idejöjjünk. Szerinte ő egy jó
orvos.-böktem az ajtóra az orvosra utalva, aki igazából hiába mutatkozott be
elfelejtettem a nevét.
- Szerintem a
világ egyik legjobb orvosa.
- Nekem jók
azok is akik először megműtöttek.
- Már műtöttek?
-
Szerinted?-böktem a térdemre. Merevítő vagy mi a fene… És még a mankók is itt
vannak mellettem. Nem heccből hordom ezeket. Nem válaszolt csak engem bámult.
Zavarba hozott. Nem is ismer… A nevemet se tudja és így bámul. Illetlen… Felnéztem
rá… A kiskutya szemei vannak… Amivel
jelenleg is engem vizslat. Már megakartam szólalni, hogy miért csinálja ezt, de
ekkor nyílt ki az ajtó és hívott be engem az orvos. Persze… Ezzel lebuktam,
hogy én vagyok az a személy aki miatt nem részesül abban a kiváltságban, hogy
őt vizsgálja meg az orvos legelőször…
… Julio(igen
sikerült megjegyeznem az orvos nevét) megkért, hogy maradjak Madridba. Még nem
tudja biztosra mondani, de talán szükségem lesz még egy műtétre amit feltétlenül
ő akar megcsinálni. Nem szúrtak el semmit se Ausztriában, csak sokkal komolyabb
a sérülés, mint amilyennek mesélték. Nem örültem ennek a hírnek… Hiszen még egy
műtét rontaná a gyógyulási esélyeimet. Sokkal rontaná.
- Nem erre van
a reptér apa.-szólaltam meg tíz perc csend után.
- Tudom. Nem is
a reptérre viszlek.-rázta meg a fejét.
- Hanem?
- Oda ahol
lakni fogsz, amíg a kezelések tartanak.
- Egy
szálódába?
- Nem.-rázta
meg a fejét.- A házadba.
- A házamba?
- Igen.
Semmiség. Hosszú lesz a következő időszak. Főleg ha megműtenek. Kezelések,
gyógytorna…. Amíg itt vagy Madridban szeretném ha lenne egy kis zugod ahol
nyugodtság vár rád.-magyarázta.
- Ez azt
jelenti, hogy haza mész.-szólaltam meg csendesen. Nem vártam mást. Apa
Innsbruck kórházának főorvosa. Nem hagyhatja sokára másra a kórházat. Mióta
anya elhagyta egyik napról a másikra csak én vagyok neki és a kórház… És nem
bántom amiatt, hogy néha jobban szereti a kórházat, mint engem.
- De
visszajövök. Elhozom a dolgaidat amire szükséged van.
- Szerinted
sikerülni fog?-kérdeztem rá csendesen, mire csak bólintott.
- Fiatal vagy.
Erős vagy és vannak céljaid.
- Az
Olimpia.-bólintottam.
- És azért is
jó Spanyolország, hogy nem fognak zaklatni. Nyugodtan megtudsz
gyógyulni.-mosolygott rám. Áthajoltam a piros lámpánál és megpusziltam az
arcát.- Szeretlek apa. Nagyon.