24. rész

                                 

Fáradtan értem haza. Ledobtam a táskámat a földre először majd kibújtam a cipőmből. Elegem van… Jó végre itthon lenni… Egyedül… Hiszen az elmúlt két napban Andreas minden adandó alkalommal felhánytorgatta nekem, hogy mekkora hibát is vétek ebben a pillanatban. Teszem hozzá egyáltalán nem zavarta az, hogy néha ezt a beszélgetést közönség előtt vitte véghez. A konyhába sétáltam legelőször és kitártam a hűtő ajtaját és csalódva kellett tudomásul, hogy a hűtőm szinte teljesen üres…  

- Remek.-morogtam.

Eszem ágában sem volt elmenni vásárolni, inkább rendeltem valami kaját. Amíg kihozták a rendelt ételt megengedtem a meleg frissítő fürdővizemet. Erre van szükségem… Egy kellemes fürdőre és egy kiadós vacsorára… Emellett egy nagy alvásra. Megszólalt a mobilom amit a kanapén hagytam. Nagyot sóhajtva sétáltam oda és roskadtam le a bútordarabra. Sms-t kaptam Ikertől. Mosolyogva nyitottam meg az üzenetet.

„Hogy vagy Lea? Vége van már a tréningnek? Nem akartalak közben zavarni, hogy a munkádra tudj koncentrálni.”

„Pont most értem haza… Kimerítő volt… Elfáradtam teljesen… A vacsorámat várom és utána veszek egy hatalmas fürdőt és alszok egy nagyot. Elmondhatok neked valamit?”

„Ezt meg se kellett volna kérdezned.”

„Hiányzol… Hiányzik Madrid is.”

„Te is hiányzol nekem. Nagyon.”

„Amikor időd engedi… Eljöhetnél ide hozzám még a szezon előtt.”-pötyögtem az utolsó üzenetet, hiszen csengettek. Be kell vallanom ebben a pillanatban a finom olasz vacsora elcsábított Ikertől…

…Az edzőteremben vagyok, hiszen mostanában túl sok a felesleges energiám és úgy érzem felrobbanok tőle. Kerülnöm kell Thomast, hiszen nem akarom még egy olyan magán akciót levágjon, mint a szélcsatornás teszten és megcsókoljon mindenki előtt. Andreas minden egyes alkalommal célozgat erre az esetre, amikor csak lehetősége adódik rá. A súlyokat raktam rá a rúdra amikor belépett Wolfgang.

- Szia.-lepődött meg.- Nem tudtam, hogy itt vagy.

- Órák óta itt vagyok. Muszáj kikapcsolódnom és jelenleg ez a legjobb módja rá.-sóhajtottam fel.

- Segítsek?

- Megtennéd?-kérdeztem vissza és ő csak bólintott. Nyakamba vettem a súlyzót és szabályos guggolásokat végeztem. Wolfgang pedig néma csendben figyelt rám és segített amikor kellett. Fáradtan ültem le a gumiszőnyegre és átnyújtott nekem egy üveg vizet.

- Köszönöm.-mosolyogtam el a kedvességén. Igen… Néha olyan, mint egy gondoskodó apuka… Még velem is. Pedig már van két csodálatos fiú gyermeke.

- Jól esett az edzés?

- Nagyon is.-sóhajtottam fel.- De szívesen ugranék már.

- Lassan, de biztosan… Napok kérdése.

- Szerinted mi vár ránk a szezonban?-kérdeztem rá ártatlanul. Tudom kicsikét beszélgethetek vele őszintén.

- Szerintem? Hullám hegyek hullám völgyek fogják jellemezni az idényünket.

- Mindenkinek?

- Na-ná!

- Valahogy én is sejtettem.-sóhajtottam fel.- Miért ilyen bonyolult az élet Wolfgang?

- Mi tesszük ilyenné. Erre nem jöttél még rá?...

…Péntek van és egy hivatalos rendezvényen kell megjelennem. Mióta a RedBull támogatását élvezem valamennyire több kötelezetségem van. Most valamilyen szinten egy jótékonysági rendezvényen kell megjelennem Andreas társaságában, de ő nem élvezi az ital gyártó cég támogatását, így tudom ezt a feladott a szövetségtől kaptuk. A hatalmas épület előtt ácsorgok és a mobilomat nyomkodom, hiszen a társam még nem érkezett meg. Ritkán ismeri a pontosságot… De rendőr.

„Hiányzol.”-pötyögtem Ikernek egy sms-t. Tudtam jelenleg egy szálódába van bezárva és így talán telefon közelben van.

„Te is nekem Csillagom. Hol vagy most?”

„Andreasra várok, mert kötelességeink vannak.”

„Milyen? Izgalmas legalább?”

„Fogalmam sincs. Nem tudom mi lesz, de Andreas hátsóját szét rúgom.”

„Mi az kicsim? Túl sok a feles energiád?”

„Nagyon….”

Végre befutott Andreas és ezerszer kért elnézést, míg beértünk az ajtón. Csak akkor fogtam fel, hogy milyen programra kellett jönnünk, amikor beléptünk a terembe. Gyerekekkel kell fogalkoznunk a riporteri kérdések mellett. Kibújtam a kabátomból és a táskámat leraktam a fogasra ahol felajánlották, hogy minden ezt megtehetjük. Muszáj volt már mennünk, pedig még szusszantam volna még egyet.

Elkezdődött a program és mi készségesen válaszoltunk minden kérdésre. Szerencsés vagyok… Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy a sajtó semmit se tud a magánéletemről és nem kapok ezzel kapcsolatos kérdéseket. Tudom, hogy Thomas nem lenne ennyire szerencsés, hiszen a haza sajtó a mai napig is csámcsog a magánéletén, hogy elváltak Kristinaval…

- Lea szerinted mennyire van reális esélyed arra, hogy talán dobogóra kerülj az Olimpiai játékokon?-kaptam egy kérdést amitől igazából nem is lepődtem meg. Számítottam arra, hogy ezt valaki megfogja kérdezni tőlem. Hatalmasat sóhajtottam és először meglóbáltam a kezemben a mikrofont. Mindenki engem bámult, még Andreas is a szomszédos székről.

- Szerintem vagyok a legjobb helyzetben.-feleltem teljesen egyszerűen amin még Andreas is csodálkozott.

- Ezt hogy érted?

- A tavalyi szezon felét kihagytam a térdsérülésem miatt amit egy szerencsétlen bukás után szedtem össze. Kétszer műtöttek meg és hosszú fájdalmas felépülésen vagyok túl. Az edzések számomra egész jól mennek...-jó tekintsünk el attól, hogy háromszor is padlót fogtam edzés során egy héten.- Jó formában vagyok, de nálam vannak esélyesebbek. Japán, német, amerikai lányok, de még az osztrák színekben indulók is esélyesebbek lehetnek nálam.

- Azonban úgy tűnik a szponzorai nem így gondolják? A nyáron támogatói közé lépett a RedBull.

- Igen.-bólintottam lassan.- A RedBull fantáziát lát bennem és a főszponzorom lett, amit egyszerűen nehezen hiszek el a mai napig. Szükségem volt egy ilyen fantasztikus támogatóra…

A gyerekekkel foglalkozzunk akik valamilyen úton-módon a síugrást akarják kipróbálni vagy éppen már űzik ezt a sportot. Természetesen majd nem minden lurkó Andreast ugrálta körbe, de nekem megakadt a szemem egy kislányon. Talán a legkisebb volt a gyerekek közül… És a legesetlenebb… Legmagányosabb. Valahogy magamat ismertem fel benne évekkel ezelőtt. Hosszú szőke haja két lokniban van befonva. Mosolyogva sétáltam oda hozzá.

- Szia Hercegnő. Miért vagy ilyen szomorú?

- A nagyobbak kicsúfoltak.-motyogta és először nem is nézett rám csak megtörölte az arcát.

- Ne foglalkozz velük. Csak féltékenyek.

- És ha igazuk van és tényleg béna vagyok?-nézett fel rám és elcsodálkozott. Most ismert fel azt hiszem. Mosolyogtam rajta és a haját simogattam meg.- Ha hinnénk az idősebbeknek és a fiúknak akkor én se lennék síugró.

- Akkor nem vagyok béna?

- Szerintem nem.-ráztam meg a fejem és megpusziltam.