2014. augusztus 21., csütörtök

18. rész



Nem tudom mennyi időt töltöttem egyedül a szobámba, de ez tudom csak egyszerű részlet kérdés. Már kezdett sötétedni amikor kopogtak. Most először mert valaki bekopogni hozzám.
- Szabad.-szólaltam meg hangosan, bár kicsit rekedtes volt a hangom… Magamon is meglepődtem igazából, mert amikor elrohantam a többiektől a sírás mardosta a torkomat, de egy csepp könny se hagyta el végül a szememet. Lassan nyílt ki az ajtó és a legidősebb barátom lépett be az ajtón.
- Nem zavarok Lea?-kérdezett rá bátortalanul.
- Nem Wolfgang. Egyáltalán nem zavarsz.-erőltettem egy bágyadt mosolyt az arcomra. Wolfgang közelebb sétált hozzám és ugyan úgy törökülésbe leült a földre.
- A fiúk elmondták mi történt…-szólalt meg, de szavába vágtam.
- Nem akarok róla beszélni.-ráztam meg a fejem.
- Lea…
- Tudhattam, hogy ez lesz…-vontam meg a vállam.- Csak egy kaland voltam… Csak egy kaland volt számomra.
- Lea… Megcsaltak téged. Ezt kell fel fognod.-jelentette ki a kegyetlen igazságot.
- Ez nem igaz, hiszen én voltam az a bizonyos harmadik személy… Aki tudja mikor kell lelépni.
- Mi a terved?
- Ha most haza megyünk elutazok Madridba és összeszedem minden cuccomat. Ha szerencsém van akkor még nem értek haza és nem kell Ikerrel találkoznom.
- Lea… Köszönés és magyarázat nélkül lelépsz?
- Szerintem pont nem én vagyok az a személy, akinek magyarázkodnia kell.
- Meg fogod bánni Lea…-rázta meg a fejét.
- Nem Wolfgang… Ezek után könnyebben tudok a munkámra koncentrálni. A szezonra… Az Olimpiára. Jól akarok szerepelni.
- Biztosan menni fog?
- Azt hiszem igen.-bólintottam…
…Alig hittem a szememnek… Annyi kacatot összegyűjtöttem ebben a fél évben, hogy magamon is csodálkoztam. Emellett annyi felesleges göncöt vásároltam, amit tudom soha többet nem fogok felvenni. Főleg otthon a hegyekben. Talán odaadom majd Pillarnak… Vagy egyszerűen kidobom. Három nagy utazótáskát pakoltam teli és próbáltam betuszkolni a kocsim csomagtartójába, amikor megállt mellettem a legfiatalabbik Casillas.
- Unai… Szia.-erőltettem egy mosolyt az arcomra.- Hogy kerülsz ide?
- Az ablakból láttalak… Mit csinálsz?
- Meggyógyultam… Haza költözök.-vontam meg a vállam lazán.
- Azt hittem köze van ahhoz, hogy a bátyám feltérképezte Sara száját.-felelte ugyan olyan lazán, mint ahogy az előbb én is. Egy pillanatra lefagytam, de megfogadtam tartom magam. Senkinek se mutatom mennyire vagyok összetörve legbelül.
- Az nem az én dolgom Unai.
- Dehogy nem.-jelentette ki.- Lea nem vagyunk hülyék. Veled volt a bátyám… Elcsábított és veled volt. Most pedig egy röpke pillanat alatt…
- Észhez tért.-csuktam le a csomagtartót és indultam el a házba. Unai ellökte magát a kocsimtól és szapora léptekkel követet. Eddig igazán kedveltem a spanyol férfit (és tudom jól, ha nem táncolt volna be az életembe Iker összejöttem volna vele.) igazán idegesítet most.
- Nem hiszem, hogy észhez tért.-hadarta.-Adtál neki valami pluszt.
- Valami pluszt? Csak talált egy szerencsétlent aki totál padlón volt.
- De most nézz magadra.-mutatott rám.- Talpra álltál.
- Amit leginkább magamnak köszönhetek. A síugrást akarom folytatni. Sikeres akarok lenni és itt az Olimpia. Ezért álltam talpra Unai.-tudom ez csak részben igaz. De nem akarom hangosan bevallani.
- És az, hogy belé szerettél?-kérdezett rá csendesen, amitől megtorpantam.
- Nem szerettem bele.
- Dehogy nem. Ezzel mi lesz Lea? Ezt is csak úgy elfelejted?
- Vannak olyan dolgok, amikkel eltudom felejteni.
- Meg fogod bánni.
- Nem akadályozhatom meg egy család újra egyesülését. Nem vehetem el egy kis baba apukáját. Ezt nem érti meg senki se.-fakadtam ki, amivel elértem, hogy Unai egyetlen szót se szóljon többet…
…Szerintem már századjára szólalt meg a mobilom, de egyszerűen nem veszek róla tudomást. Iker az. Szerintem már értesült róla, hogy eljöttem a városból. Elhagytam Madridot és ezzel együtt őt is. Kinyomtam, hiszen már agyamra megy zene. Konyhába sétáltam és öntöttem magamnak egy pohár vizet. Azon is gondolkozok jobb lenne számot cserélni ez is egy módja lenne, hogy kizárjam az életemből. De akkor költöznöm is kellene, hiszen tudja hol lakok. Bár remélem esze ágában sincs ide jönni. Azt nem hiszem, hogy tudnám kezelni… Bár… Ha bele gondolok holnap elutazunk Finnországba. Ott pedig úgy se keresne… Ezekkel a gondolatokkal sikerült lenyugtatnom magam. Finnország távol van… Biztonságban leszek. Ezeket hajtogatva kezdtem el pakolni a hatalmas utazótáskámba. Minden fontos dolgot bele kell pakolnom. Csak a sílécek maradnak ki, de minden mást bele pakolok. Egy stóc melegítővel indultam el a nappali felé amikor csengettek. Nagyot sóhajtva löktem le a táskámra a ruhákat és elindultam megnézni azt, hogy ki állít be hozzám ilyen váratlanul. Nagy lendülettel tártam ki az ajtót és amikor megláttam Jesét és az anyámat az állam a térkövön kötött ki. Kinyitottam a számat majd be is csuktam.
- Beszélhetnénk veled?-szólalt meg a fiatal spanyol focista, mire én csak bólintottam. A két vendégem néma csendben sétált el mellettem és megtalálták azonnal a nappalit. Helyet foglaltak a kanapén.
- Kértek valamit?-kérdeztem csendesen, de csak megrázták a fejüket. Felsóhajtottam és figyeltem őket.
- Azt hiszem tudod miért vagyunk itt.
- Azt hiszem.-motyogtam. A szőke hajtincseimet a fülem mögé tűrtem és hatalmasat sóhajtottam.
- Az anyád vagyok Lea.
- Azt hiszem ezt tudom. Mit akarsz mondani még?
- Megmagyarázni, hogy miért mentem el.
- Magára hagytál egy csecsemőt. Szerintem nincs ezen még mit magyarázni. Elhagytál! Elhagytad a gyerekedet. Legalább valami levelet hagytál volna. Vagy néha napján megjelentél volna és rám nyitottad volna az ajtót. Mellettem lett volna a helyed… Segítened kellett volna…-kezdtem el hadarni és ezzel együtt egyre hangosabban beszéltem.- Mellettem lett volna a helyed… Amikor óvodába mentem. Vagy amikor számolni tanultam az iskolába. Óvnod kellett volna amikor beteg voltam, vagy amikor eltörtem a karomat…. Csodálnod kellett volna az iskolai bál előtt és segítened kellett volna ruhát választani. Tanácsot kellett volna adnod a szerelmi életemmel kapcsolatban… De tettél valaha bármi hasonlót? Nem. Ne most kezdj el és akár anyát játszani így 26 év után.
- Lea…-szólalt meg Jesé.
- Te ne szólj bele… Te mind ezt megkaptad.-vicsorogtam szinte. A közös anyánk egy szót se szólt, csak bámult bennünket. Persze… Miért mondana bármit is? 
- Lea ez akkor se jogos?
- Jogos? Mióta jogos itt bármi is? Vagy éppen fair? Nem tanultad még meg? Az élet nem fair. Te megkaptad az igazi családot. Van apád és van anyád. Talán még testvéreid is vannak. Nekem nem jutott ki teljesen ez, de tudod mit. Nem is kell. Meg voltam 26 évig nélküled és meg is leszek.-sziszegtem az anyámnak.- Takarodj innen!-mutattam az ajtó felé. Az anyám egy pillanat alatt felpattant és kirohant(azt hiszem zokogva az ajtón), de én egyetlen bocsánatkérő szava se érdekelt volna. Kirohantam a szobából a konyhába. Inni akartam valamit, de remeget a kezem a dühtől. Földhöz vágtam a poharat, ami ezer darabra tört lehet a kövön. Elegem van. Szívem szerint ordítanék. Ahogy felnéztem Thomas állt az ajtóban. Néma csendben. Feszült arccal. Azt hiszem mindent látott. Hatalmasat sóhajtottam.
- Jól vagy Lea?-érdeklődött csendesen.
- Persze.-bólintottam. Seprűvel és a lapáttal a kezembe indultam el eltakarítani a romokat amiket okoztam. Leguggoltam és lassan sepregetni kezdtem. De Thomas megfogta a csuklómat és felhúzott.- Össze kell takarítanom.
- Lea. Nyugodj meg.-ültetett fel a konyhapultra egy pillanat alatt. Meg akartam szólalni, de számra helyezte a kezét.- Senki se várja el, hogy toppon légy.
- Toppon vagyok.-morogtam.

- Lea… Ki vagy borulva.-korholt meg. Igen ki vagyok borulva. Ember vagyok. Az a férfi akiről azt hittem, hogy szeretek megcsalt… Vagy is nem is tudom, hogy ezt miként kellene megfogalmaznom… Az anyám jelenléte is kikészített akit dühömben sikerült vérig sértenem. Éreztem, hogy az arcomon lassan végig gördültek a könnyeim. Eddig nem sírtam, de most kiborultam tényleg. Thomas magához ölelt, én pedig görcsösen kapaszkodtam belé. Szükségem van most rá. Az igazi barátomra. Leemelt a pultról és a kanapéra feküdtünk mind a ketten. Nem tudom meddig sírtam, de reménykedtem ettől csak jobb lesz. Hogy nem fog fájni… Hogy fele annyira fog fájni mint eddig… Egy idő után a sírás legyőzött… Elaludtam…